Provokátor a divatvilágban
Páratlan tehetségű őrültek, újítók, merészek, elviselhetetlenek. Lentről jöttek, magasra törtek, műveikben és életükben ötvözni tudták a hétköznapit a rendkívülivel. Sorozatunk első része az örök „fenegyerekekről.”
Hogyen lett Lee McQueenből, a taxisofőr fiából Alexander McQueen, a divatvilág csodált-gyűlölt fenegyereke? Egyetemre sosem járt, de mindig tudta, hogy lesz valaki a divat világában. Amikor anyja Joyce meghallotta, hogy a szabóságok híres londoni központja, a Savile Row gyakornokokat toboroz, noszogatta fiát, hogy jelentkezzen.
Engem is érdekelt a divat világa, nem pusztán az esztétikai része, hogy valami szép vagy csinos-e, hanem a varrások, szűkítők elhelyezése, hogy milyen egyes részekből és logikával áll össze az, amit viselünk. 25 évesen aztán egy fárasztó munkanap után ballagtam hazafelé és elhatároztam, hogy teszek egy próbát a varrógép használatával. Elvégre anno volt háztartástan óránk, tehát nem lehet akkora ördöngösség – gondoltam akkor még naivan. Már a tű befűzésénél rájöttem, hogy ne tessék kérem alábecsülni a varrást és/vagy ruhakészítést.
McQueen aztán jobbnál jobb műhelyekben tanult. Egykori barátja és tervezőasszisztense, Andrew Groves szerint szabad kézzel ki tudott szabni egy zakót, tehetsége mégsem bűvölte el a híres Romeo Giglit, akinél 1990-ben dolgozott.
Édesanyám segítségével Gyuri bácsi vett a szárnyai alá (nyugalmazott szabómester), és heti két alkalommal esténként püföltük a varrógépet, szerkesztettük a szabásmintákat, nem volt ott kecmec, Gyuri bácsi megmondta, csak addig tanít, amíg ugyanazt a lelkesedést és szorgalmat látja rajtam, mint a kezdet kezdetén. Így ment ez közel két éven át, készült ott szoknya, ruha, blúz, nadrág, minden alapmodellt végigvettünk.
Történt egyszer, hogy Gigli kibontotta a zakó varrását, amelyen McQueen dolgozott. Varrja újra, mondta McQueennek, aki engedelmeskedett. Gigli megint kibontotta, McQueen újravarrta. Amikor Gigli harmadszor kapta szét az öltéseket, a bélésben üzenetet talált: „B...meg, Romeo!"
Két év után először fordult elő, hogy egy szabásvonal kapcsán ellentmondtam Gyuri bácsinak. Borzasztó lelkiismeretfurdalással mentem haza, és megfogadtam, hogy a következő alkalommal egy gyors bocsánatkéréssel kezdek. A soron következő találkozónk azonban új fordulatot hozott. Beléptem az ajtón, egyből odaléptem mesteremhez, és lehajtott fejjel elkezdtem magyarázni a bizonyítványom, hogy sajnálom az engedetlenséget. Ő azonban szelíd nagypapaként félbeszakított, és a tőle megszokott határozottsággal és szigorral annyit mondott: „– Megtanultad, amit meg kellett, Kriszti, innen már a saját fejedet kell követned."
McQueen 1993-ban robbant be a divatvilágba őszi kollekciójával. Meghökkentő bemutatói nyomán egykettőre kialakult róla a provokatív rossz fiú képe. Nem félt feszegetni, áttörni a határokat. Úgy tűnt, kicsit sem érdekli a gazdagok és híresek világa, polgárpukkasztó sztár lett, de idővel már kereste a helyét azok között, akiket korábban gúny tárgyává tett. Következett a fogszabályozó, a zsírleszívás – már fontos volt neki, hogy jól nézzen ki. Hangulata egyik percről a másikra változott; hol kedves volt, hol kötekedett, káromkodott, kibírhatatlanul viselkedett. Ennek ellenére 27 évesen a francia Givenchy divatház élére állították. Amikor az egykori alapító, Hubert de Givenchy hírét vette a döntésnek, annyit szólt döbbenten: „Totális katasztrófa!”
Egy budai szabóságba keveredtem és az esküvői, alkalmi ruhák világa lett az enyém. McQueen-hez hasonlóan ráéreztem, hogy a kreatív ötleteket hétköznapi viseletek terén nehéz kivitelezni, mert a tervezett darabok funkcionálisak és praktikusak is kell legyenek.
Katasztrófáról szó sem volt. Illetve volt, csak egészen más tekintetben... Az 1997-es tavaszi kollekció ötvenöt darabját alig huszonöt nap alatt tervezte meg, döbbenetes elvárásoknak kellett megfelelnie: évente tizennégy kollekcióval jött ki húsz éven keresztül. A nyomás hatalmas volt. McQueen kokainon élt, amelyet a cég PR-főnökétől szerzett be. Állandóan pörgött. Koktél Párizsban, vacsora Madridban, tánc Amszterdamban – egyetlen este alatt.
A Givenchy után jött a Gucci, ahol azzal a feltétellel fogadták, hogy eladható ruhákat kell terveznie. Az azóta is emblematikus kollekció, amellyel McQueen frissen végzett tervezőként, 1992-ben debütált - a „Hasfelmetsző Jack követi áldozatait” sorozat egyik emlékezetes darabját, egy rózsaszín kabátot például nem egyébbel, mint emberi hajjal bélelt.
McQueen mindenevő volt a szó legtágabb értelmében. Szürreálisan gazdag kollekciói bizonyítják, hogy legyen az akár a „magas” vagy az „alacsony” kultúra terméke – rengeteg dolog érdekelte. Szerette a flamand festészetet, az Erzsébet-kori színházat (karjára a Szent Iván éji álom egy sorát tetováltatta), a performance-okat, a punkokat, a szürrealizmust, a Japán művészetet és az afrikai jorubák ősi rítusait.
A divat és viselettervezés most is az életem része, és bár nem lettem divattervező a szó szoros értelmében, de megadatik, hogy ilyen nagyot alkotó és mély nyomot hagyó emberek életéről meséljek.
Vadabbnál vadabb hangulatváltozásaira sokan annyit mondtak: a zseni szélsőségei. Pedig McQueen súlyos mentális problémákkal küszködött. Felőrölte őt a munka és ez - szemben Hubert de Givenchy jóslatával - igazi katasztrófa lett. A divatcézár londoni Soho melegbárjaiban volt a legboldogabb, a prostituáltak társaságát többre értékelte, mint a csillogó partikat. Soha nem felejtette el azokat az időket, amikor kezdőként még a munkanélküli segélyből vásárolt szövetet. Azt nyilatkozta: „ A sziluett, a szabás sajátos világát akarom megteremteni, hogy amikor már nem leszek, mindenki tudhassa: a 21. századot Alexander McQueen indította el.” Anyja halála megtörte, egy nappal a temetés előtt, negyven évesen öngyilkos lett. Búcsúlevele így szólt: „Gondoskodjatok a kutyáimról.”
