Riadó! Üzenet a múltból
A lárma a régi magyar nyelvben: riadó. Minden korban, így az ókorban és a középkorban is szükség volt a hírek továbbítására. Nem volt rádió, telefon, ezért az információ sebessége megegyezett az ember sebességével: amilyen gyorsan tudott szaladni vagy lovagolni, olyan gyorsan tudta szállítani a híreket.
Sokféle módon megpróbálkoztak az információ gyorsításával: ennek egyik lehetősége volt a magyarországi lármafa. A lármafa egy földbe ásott rúd, melynek felső részére szurkos szalmacsóvát kötöttek, és veszély esetén meggyújtották. Amikor a tüzet és a füstöt megpillantotta a másik lármafa őre, ő is tüzet gyújtott. Egyezményes jelrendszer szerint tovább gyújtották hegytetőről hegytetőre a lármafákat, s így terjedt a hír. „Amint ott a sziklapárkányon meggyújtják a lármafát, végtül végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek.” (Jókai Mór) A lármafák láncolatával fel lehetett gyorsítani egyes, nyilván nagyon korlátozott, a gyepű, a határ őrzésével kapcsolatos információk továbbítását. „A lángoló kód dekódolása készenléti állapotra mozgósította a falvak vezetőit és népét, a katonaságot. Más szóval fellármázta a székelységet, Erdély népét.” – írja Balázs Lajos néprajzkutató. Az Erdélyi magyar szótörténeti tárban pedig ezt olvashatjuk: „Az erdélyi országgyűlés (1788) a török támadás hírére elrendeli, hogy a havasi ösvényeket be kell vágni, a lármafákat fel kell állítani.”
A lárma a régi magyar nyelvben riadó jelentéssel bírt. A lármafa-kommunikáció tematikája nagyon szerény lehetett. Leginkább a már említett „veszélyhelyzetekről” (támadás, fegyverkezés, menekülés) adhatott hírt. A többi hír ráért.
Egykor a Kárpát-medence gyepűvidékén életbevágóan fontos volt ez a jelzőrendszer. Máig ható emlékei leginkább helynevekben Erdély keleti és déli határvidékein maradtak fenn. Magam a muravidéki Lendván találkoztam a lármafa hagyományával.
A lármafa utódai között említhetjük a falusi kisbírókat, akik „kidobolták”, vagyis dobszó után kihirdették a hivatali tudnivalókat. Őket váltották fel az 1950-es években a villanyoszlopokra szerelt hangszórók, falusi hangszóróláncok. A hangszórót tréfásan ugyancsak nevezhették lármafának. Ez a megnevezés újabban ismét feléledt: egy fővárosi kísérlet szerint a térfigyelő kamerák melletti hangszóróból figyelmeztetés hangzik el. Az egyik lap szerint: „amikor rádreccsen a lármafa”.
Többszörösen átvitt értelemben szerepel a lármafa Hlavathy Károly fotóművész egyik nyilatkozatában, amelyben a romániai diktatúra időszakát jellemzi: „A vers, a dal, a könyv volt a fegyvere az ellenszegülőnek, és mi megtanultunk olvasni a sorok között, égő lármafák fénye költözött akkori képeinkbe.” Az égő lármafa itt egy ősi hagyomány máig élő figyelmeztetése, üzenete, ráadásul nem szóban, hanem fényképeken.
A mobiltelefonok világában is lehet szükség korábbi, akár az ókorig visszavezethető gyakorlatra. A székely autonómia napján (minden év október 29-én) Erdély-szerte az egykori lármafák mintájára őrtüzeket gyújtanak. A korábbi székely hadviselésben figyelmeztető, jelzőszerepet játszó lármafák ma az autonómia melletti kiállást szimbolizálják.
Az évszázadok során a „lármafás” kommunikáció mindig újjászületik. Van Lármafa együttes; a Magyarok Székelyföldi Társasága már évek óta szervezi a Szent László király nyomdokait bejáró Lármafa-találkozókat. A mai lármafák metaforaként a hazatérés, a találkozások, az egymásra találás és együvé tartozás örömét jelképezik.
Így lett az egykori középkori jelzőrendszerből évszázadok múltán, immár a mobilkommunikáció korszakában is használatos, jelképes értelmű kifejezés.
