A fekete királyné
Felháborodás övezte hír kering a világhálón: egy angol tévécsatorna új filmsorozatában fekete bőrű színésznő fogja játszani a fehér bőrű Boleyn Annát, VIII. Henrik második, tragikus sorsú feleségét.
A formabontó rendezői elképzelés mögött sokan csak újabb identitásromboló törekvést látnak: a nemek, nemzetek és rasszok összekeverésének szándékát, a családok, kultúrák és hagyományok multikulturális átrendezésének igyekezetét fedezik föl. A múlt tényei iránti posztmodern közöny persze vitathatatlanul része a filmes elgondolásnak, de a kreatív művészi szabadság mellett talán találunk mást is ebben a kezdeményezésben. Nézzünk a mélyére!
Mióta van múltunk?
Az a gondolat, hogy a múltat hitelesen kellene bemutatnia a művészetnek, sokáig egyáltalán nem merült föl. Ha megnézzük a bibliai vagy a mitológiai jeleneteket ábrázoló régi képeket, feltűnő, hogy a román, gót, reneszánsz és barokk mesterek mind-mint a maguk korának kosztümjeibe öltöztették az évezredekkel korábban élt alakokat. A múlt történeteiben, így a történetek illusztrációiban is a maguk korához szóló mondanivalót találtak, nem is tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a történet mikor esett meg. Hiszen, gondolták akkoriban, ha nem eshetne meg ma is, miért volna érdekes. Egy középkori ember számra ugyanolyan realitásként jelent meg annak esélye, hogy Jézus belovagoljon a városba szamárháton, pásztorlánykák nevessenek a vándorra a legelő szélén, netán fegyveresek koncolják föl az erdei úton, mint az ókoriak számára. A történetekből hiányzott a történelmi perspektíva, így az az ábrázolásokban sem jelent meg. Nem is törekedtek arra, hogy úgy mutassák meg hőseiket, mint akik a távoli múltból csöppentek volna a néző elé. Néha egy-egy egzotikus ruhadarabbal, turbánnal, kaftánnal, tunikával jelezték, hogy időben-térben távoli eseményt láthat a szemlélő, de a hitelesség kérdésével nem sokat foglalkoztak.
Igaz, ha korhiteles ábrázolásra törekedtek volna, akkor is nehézségekbe ütköznek. A régészeti feltárások kezdete, a múlt tudományos kutatásának igénye a felvilágosodás hozadéka volt, s csak a múltról alkotott ismeretek birtokában merülhetett föl komolyan, hogy a művészi ábrázolásnak is reprezentálnia kell hajdanvolt korokat.
Eleinte, azaz a XVIII. század dereka tájékán az ilyesféle képeken, szobrokon is túltengett a tudományoskodó elem. A művészet – a siècle de raison igényeinek megfelelően – igyekezett a tudományos ismeretterjesztés szolgálatába állni, s ennek kiváló terepe lehetett a történelmi panorámák bemutatása, legalábbis a kosztümökben és a környezetábrázolásokban. A festészet és a szobrászat, illetve a díszítőművészet ezer ága-boga magyarázta az enciklopédisták lelkesedésével, hogy milyen az a világ, amelyet nem ismerünk, milyenek a távoli kontinensek lakói, milyenek a múlt távoli alakjai.
Nemzet és történelem
A történelem hiteles reprezentációjának igénye egy másik kulturális szálon is komolyan fölmerült. A nemzeti öntudat megjelenésével a régi koroknak hirtelen identifikációs jelentősége lett. A herderi eszmék terjedésével párhuzamosan a születőben lévő nemzetek felfedezték vagy próbálták felfedezni a maguk múltját, a história a nemzeti közösség szempontjából is érdekessé és értékessé vált.
Míg korábban úgy vélték, az emberiség egészére igaz valamiféle egységes kultúrtörténet – legyen az akár a keresztényi üdvtörténet vagy a scientista haladástörténet –, addig a romantika föltalálta a speciális nemzeti múltat, benne a nemzeti-közösségi jellegzetességeket mint közösségi értékeket, pontosabban a nemzeti értékvilág történetiségét. Ennek megfelelően a klasszicizmus inkább az emberiség egységes fejlődésvonalát igyekezett felfedezni a múltban, a fejlődés lépcsőfokainak azonos elemeit próbálta megtalálni – ezért volt fontos a hajdani életkörülmények pontos megértése és bemutatása –, a romantika pedig inkább az egyedi jellegzetességekre koncentrált, a nemzetek karakterisztikus vonásait próbálta meglátni régi korok divatjában, művészetében, stílusában.
Hosszú évszázadok múlt iránti közönye után a klasszicizmus és a romantika embere önmagát vélte felismerni a múltban. A maga történelmét, a maga közösségi útját, fejlődéstörténetét látta a történelemben.
Múltunk ilyesforma felfogása ma is meghatározó, meg is döbbenünk, sőt felháborítónak találjuk, amikor egy művész megtagadja ezt a klasszicista-romantikus felfogást. Nekünk az a természetes, hogy Bessenyei Ferenc feketére festi magát, amikor Othello szerepében színre lép, és az a természetellenes, amikor Kenneth Branagh Shakespeare-adaptációjában egy fekete színész, Denzel Washington játssza Aragónia hercegét.
A tények és az igények
Érdemes azonban alaposabban is elidőzni itt, mert a színes bőrű Boleyn Anna szempontjából fontos felvetésekhez érkeztünk. Branagh, elmondása szerint szándékosan törekedett arra, hogy minél vegyesebb társaságot válogasson össze a Sok hűhó semmiért filmes feldolgozásához. Elbűvölte a darab szenvedélyes volta és úgy érezte, ez zsigeri alakításokat igényel. Azt szerette volna, ha különböző színjátszási stílusok és technikák ütköznének egymással. Talán azt is, hogy a történet összegubancolódó szálait a szereplők sokfélesége is kifejezze. És lássuk be, remek adaptáció lett.
A kegyetlen kritikákra pedig így válaszolt a rendező: „Shakespeare a nagyközönségnek írt, darabjait az egyszerű nép együtt nézte az arisztokratákkal és a királyi család tagjaival. Popularista szerző volt, aki szégyentelenül törekedett arra, hogy minden rétegnek kedvére tegyen.”
És ezzel el is jutottunk oda, miként lehetséges az, hogy a Channel 5 brit tévécsatorna készülőben lévő történelmi filmsorozatában Jodie Turner-Smith fogja alakítani VIII. Henrik lefejezett második feleségét. Elég, ha kicsit kifacsarva megismételjük Branagh iménti mondatát: Popularista adó, amely szégyentelenül törekszik arra, hogy minden rétegnek kedvére tegyen.
Úgy tűnik, a posztmodern Angliában, ahol a népesség növekvő része színes bőrű, ismét kevéssé fontos a történeti hűség. A múlt bemutatásában egyre gyakrabban dominálnak a jelen igényei, az etnikai kevertséget is tükröző ábrázolásmódok, akkor is, ha ezeknek nincs semmiféle történeti alapjuk.
A történeti hitelesség kérdését elvető alkotások úgy tekintenek a múltra, ahogy a középkori emberek tekintettek: egy elmesélhető anyagot láttak benne, ami nem múltbelisége, hanem a jelen számára érdekes momentumai miatt fontos. Ebben az összefüggésben bizonyára igazuk van azoknak, akik az ilyen kezdeményezéseket történetietlenséggel, sőt történelemhamisítással vádolják. De valójában csak a felvilágosodás tagadása minden ilyen kezdeményezés. Tagadja a múltunkról alkotott tudományos képet, vagy pontosabban kizárja érdeklődési köréből.
Ugyanakkor a Channel 5 programja nem nemzetietlen. Sőt egyenesen a herderi nemzeti múlt jelentőségének elismerése. Törekvése nem a múlt tagadása, hanem a múlt kiterjesztése. Célja az, hogy beemelje az angol történelembe az angol jelent, hozzákapcsolja Nagy-Britannia történetéhez Nagy-Britannia mai lakóit, akik között szép számmal akadnak színes bőrűek. Olyan igyekezet, amely a múltban a jelen kivetítését látja és láttatja: olyasféle törekvés, mint az, amikor történelem nélküli népek történelmet kreálnak maguknak.
Hogy ez a szándék történettudományi szempontból hamis, az nyilván nem érdekli az alkotókat. Mostanában úgyis zord idők járnak a tényekre az angolszász világban. Egy olyan kultúrában, ahol a jelen idejű igények fölülírják a biológiai tényeket, ahol a pillanatnyi szeszélyek döntenek arról, mit kell elfogadni valóságnak és mit nem, ahol az egyéni bolondériák tagadása akár börtönbüntetést is vonhat maga után, ott a múlt átértelmezése is magától értetődik.
Mindeközben az alkotói szándék művészeti szempontból kifogástalan. A művészet – függetlenül az alkotás művészi színvonalától, giccses vagy igényes voltától – mindig a jelennek szól és a jelen elképzeléseit tükrözi. S ebből a nézőpontból valóban mindegy, milyen bőrszínű a királyné, milyen ember Henrik, mint ahogy az is mindegy, hogy egyáltalán létezett-e ilyen király, királyné, királyság, vagy mindez pusztán a képzelet szüleménye.
Akár sikeres lesz a fekete Annával forgatott filmsorozat, akár megbukik, az alkotás sorsa a közönségről fog mesélni: elmondja majd, mennyire fontos a nézőknek a tényszerű történettudomány, az európai múlt hiteles bemutatása, az angol históriának mint nemzeti kultúrtörténetnek a valósága. És azt is elmondja, hogy mindezekhez képest, s mindezektől függetlenül mennyire fontos a közönségnek a tragikus történet, a megrázó sztori, ami bármikor bárkivel megeshet, aki ma közöttünk él, amelyben a felemelkedés és a bukás tragédiája ölt alakot.
Borítófotó: Jodie Turner-Smith és Boleyn Anna portréja.
