Aggodalmak ellenszere

Ha a magyar kultúráról kell beszélnünk, ahogyan azt ma, a Magyar Kultúra Napján tennünk illik, jobbára a szépművészetekről, irodalomról meg persze a nap apropóját adó Himnuszról szoktunk szólni. Pedig a kultúra tágasabb ennél, beletartozik műveltségünk minden ága-boga, a művészeteken túl a tudomány, az oktatás, sőt a kultúrpolitika, a kultúrafinanszírozás, de még az is, hogy miképpen viszonyulunk mindezekhez. S mivel témánk ilyen tágas és kényelmes, legyünk most naprakészek és a jeles nap alkalmából beszéljünk arról, hogyan látjuk kultúránk egy fontos elemét, az elénktoluló tudományos eredményeket.

Szorongások hangjai

Bizonyára nemcsak én, de önök is találkoznak azzal a sok a kétellyel, aggodalommal, furcsa okfejtéssel, amely a koronavírus elleni oltások körül burjánzik. Lépten-nyomon belebotlok valakibe – rokonba, ismerősbe, jó barátba, kollégába –, aki elmondja, mit nyilatkozott az alternatív doktor a tévében, mit olvasott a Facebookon, mit látott a kételkedők YouTube-csatornáján, mit mesélt a szomszédasszony.

Igyekszem türelmes és megértő lenni. Sok a világban a bizonytalanság, sokak küzdenek ezerféle szorongással, sokan vannak, akik kiszolgáltatottnak érzik magukat, s a járvány miatt most különös hitetlenséggel tekintenek azokra, akik a magyar tudományosságot képviselik. Szomorúan nagy azoknak a száma, akik kételkednek a különféle oltóanyagokban.

A legújabb aggály az, hogy az egyik kínai vakcina korszerűtlen. Meg hogy nem sokat lehet tudni a tesztelési folyamatról. A másik rémület meg éppen az mRNS-alapú Pfizer–BioNTech-vakcinához kapcsolódik: hogy az meg túl modern. Nincs kipróbálva. Sokan azzal érvelnek tamáskodásuk mellett, hogy valójában egyik készítmény megjelenését sem előzte meg kellően hosszú kutatás és tesztelés. És persze ott vannak azok is, akik szerint nincs is járvány, csak a „tudjukkik” akarnak mikrochipet ültetni a bőrünk alá, hogy aztán „tudjukmit” kezdjenek vele.

Mind megannyi butaság, a tárgya vesztett félelem tárgyat nyerő megjelenése. 

Posztmodern konyhafilozófia

A civilizációellenes, kultúratagadó kórus élén a posztmodern konyhafilozófia ezernyi vadhajtása áll, az eszmék vagy, mondjuk inkább úgy, a szubkultúrák egyenlőségének babonája. „Végsőkig leegyszerűsítve, a posztmodernt a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg" – visszhangozza ezernyi megmondóember Lyotard elhíresült mondatát, s közben sandán pislog a maga kicsinyke elbeszélésére, amely tagadja ugyan tudományunk és kultúránk évezredek óta felhalmozott tapasztalati világát, viszont nagyon kényelmes önigazolás-fészekkel várja egocentrikus kortársaink befelé forduló lelkeit. Ebben a közegben nem az a kérdés, hogy egy-egy kulturális teljesítmény mit kínál a többi embernek vagy, hogy pátosszal szóljak – ezen a napon talán megtehetem – mit kínál az emberiségnek, hanem csak az, hogy mit kínál az egyes embernek. S ha akad, akinek egy bárgyú világnézet örömöt, boldogságot és a lét felfogásának esélyét nyújtja, akkor senki nem kérdőjelezheti meg e szemlélet értékét. Mert azzal – e kínosan ostoba posztmodern felfogás szerint – valójában a bolondériában hívő ember értékét kérdőjeleznénk meg.

Így fajulhatott odáig a kultúrák közötti erőltetett egyenlőség, hogy mindenkinek saját neme, személyre szabott kultúrája lehet, akkor is, ha ezzel mindannyiunknak ártalmára van.

Vissza a természethez!

Évtizedek óta rombolja a tudományba vetett bizalmat egy másik ostobaságcsokor, az újraéledt „retour à l'état de nature” szelleme. – Vissza a természethez! – kiálltja a természetgyógyász, aki ősi hagyományok szerint kígyóhájjal, macskamájjal gyógyítaná pácienseit. – Vissza a természethez! – kiáltja a mesterszakács, aki undorodva dobja el a modern élelmiszeripar termékeit. (Na persze csak azokat, amiket nem olyan nehéz házilag előállítani. Ecetfőzésre, mustárkeverésre, kivált a konyhai tisztítószerekre nagyon is megfelel az ipari fejlesztés.) – Vissza a természethez! – kiáltja a városból menekülő, alternatív életmódot kereső romantikus, míg rá nem jön, hogy Hobbesnak igaza volt: a természeti állapotban „örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, csúnya, állatias és rövid”.

Vélemények értéke

Végül a közösségi média hozzászoktatott minket ahhoz, hogy mindenről lehet véleményünk, mi több, ahhoz is, hogy véleményünk számít. Szavainkból nemcsak lájkok születnek s népszerűségek kerekedek, de a virtuális térben lincselni is lehet. Mindkettőnek következménye van. A médianépszerűség igazi pénzre váltható, a média átkai igazi tragédiákhoz vezetnek. A virtuális világban fortyogó indulatok át-átbuggyannak a hétköznapokba, és sokszor rémisztően nagy hullámokat verve csapnak keresztül életünkön.

A közösségi média azonban elfelejtette tudomásunkra hozni, hogy van néhány terület, ahol a véleményünk semmit sem számít. Nem érdekes, hogy mit szeretnénk, mit nem szeretnénk, nem fontos, kiben bízunk és kitől óvakodunk, nem lényeges, milyen reményekkel és milyen aggodalmakkal nézünk jövőnkre.

Az egyik ilyen terület a tudomány. Semmi demokratikus nincs benne. Mi több, a maga klasszikus formájában még csak empatikusnak sem nevezhető. Az orvostudományt nem érdekli, hogy egy üszkösödő láb levágása milyen mentális következményekkel jár, akarja-e ezt a beteg vagy el tudja-e fogadni. Mindegy ugyanis. A praxis persze megenged sokféle eljárást, megértést, együttérzést, de a tudományt hidegen hagyja a személyes élmény. Nem tud vele semmit kezdeni. Ugyanígy semmi jelentősége nincs annak, hogy a többségnek tetszik-e a tudományos eredmény vagy nem tetszik. Lényegtelen, hogy mit gondolunk róla. A villamos akkor is elindul, ha vannak, akik nem hisznek az elektromosságban.

Kutatók és Facebook-huszárok

Így fajulhatott odáig a tudományossággal kapcsolatos kétely, hogy sokan lettek és bátran hangot is adnak meggyőződésüknek azok, akik jobban hisznek a Facebook-igehirdetőknek, mint a valódi szakembereknek.

Mit számít nekik, hogy gyógyszereinket előállító kutatók évekig tanulták az orvoslást, szakosodtak, gyakornokoskodtak, tudományos fokozatokat szereztek, beilleszkedtek egy intézeti rendszerbe, ahol ellenőrzött körülmények között vezették a maguk kutatási programját, eredményeiket megvitatták kollégáikkal, publikálták a szakfolyóiratokban, más tudósok kísérleteit megismételték, beillesztették saját kutatásukba, újra összegezték, újra nyilvánosságra hozták, újra  megvitatták... Míg végül ilyen vagy olyan vakcina lett az eredmény.

Mit számít nekik, hogy a kifejlesztett gyógyszert tesztelték állatokon, emberi szöveteken, végül embereken. Az eredményeket ellenőrizték, újra tesztelték, kontrollcsoportokkal hasonlították össze, nemzetközi összehasonlító elemzéseknek vetették alá, felmérték a lehetséges mellékhatásokat, s ki tudja, még mi mindent csináltak vele, mire eljutottak oda, hogy azt mondhatták: van egy hatékony oltóanyagunk.

Mit számít nekik, hogy a készítményekkel kapcsolatos kutatói állításokat a hatóságok is ellenőrizték, átvizsgálták a dokumentációt, megismételtettek néhány tesztet, fürkésztek, elemeztek, analizáltak, összevetették más készítményekkel, míg végül azt mondták: rendben, tényleg van egy vakcinátok.

Mindez semmit nem számít, mert egy nyilvánvalóan kevéssé hozzáértő, nyilvánvalóan nagyságrendekkel kisebb erőforrások és sokkal, de sokkal szűkösebb tudományos apparátusok felett rendelkező Facebook-huszár véleménye ebben a mi posztmodern, áltermészetességet kedvelő, médiavalósághoz szokott világunkban ugyanolyan hiteles lehet, mint az az állítás, ami a teljes gyógyszeripari infrastruktúra alapjain áll.

Mitől véd a kultúra?

A bizalomfogyaték, ami a koronavírus-oltással kapcsolatban tapinthatóvá vált, rémisztő képet rajzol világunkról. Valószínűleg milliók élnek közöttünk, akik nem értik környezetüket, akik elutasítják kultúránk kulcsfontosságú eredményeit, akik nem hiszik, hogy közös érdekeinket valósítja meg polgári berendezkedésünk. Valószínűleg milliók élnek közöttünk, akik kultúránkon kívül rekedtek.

Néhány évvel ezelőtt olvastam Hankiss Elemér Az emberi kaland című kiváló kötetét. Hankiss azt állítja, hogy a kultúrtörténet arról tanúskodik, hogy „az emberek és emberi közösségek úgy viselkedtek, mintha állandó veszélyben, egy idegen világban éltek volna". Ezért, fűzi tovább a szerző, „szüntelen és lázasan igyekeztek szimbólumok védőszférájával, védőpajzsával körülvenni magukat, mert ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy életben maradjanak ezen a planétán; nem egyszerűen csak fizikailag, hanem lelkileg és szellemileg is”. Aki kívül kerül ezeken a védfalakon, aki kiszorul, kisodródik a kultúrából, az ott találja magát az egzisztencialista szorongásélmény kellős közepén.

Korunk sokféle aggodalma, társaink végzetes elmagányosodása azt mutatja, igaza lehet a tudós szociológusnak.

Hankiss nézőpontja azonban külső perspektíva. A belévetettség élménye felől, a halálfélelem irányából, a lét elviselhetetlen ürességén keresztül pillant a kultúrára. Belülről viszont mindez nem látszik. Ha igaza van Hankissnak, és a kultúra valóban megvéd a veszéllyel teli, idegenszerű világtól, akkor a kultúrában élő ember nem is érzékeli mindazt a rettenetet, ami Hankisst körülveszi, s ahonnan ő nézi a „szimbólumok védőszférája” mögött élő embert. Innen csak azt látjuk, hogy vannak, akiknek az élete kétely és bizonytalanság, szorongás és félelem, vakhit és tudatlanság.  

Könnyen lehet, hogy igaza van Hankissnak: a kultúra sok mindentől megvéd. Leginkább talán attól, hogy befelé fordulva, aggodalmainkat ismételgetve felépítsünk magunknak egy rettenetes világot.