A tilalom tanulsága

Újra és újra szembesülünk az morálharcos eszmék szörnyű következményeivel. A száz évvel ezelőtti amerikai szesztilalom az erkölcsi doktrínákból törvényeket faragó, emberjobbító politikusoknak örök mementó marad.  

Józanságra kényszerítve

Az Egyesült Államok sikeresen vívta meg az első világháborút, ám az emberek kezéből hamar kivették az ünnepi pezsgőt, ugyanis épp 101 évvel ezelőtt, 1920. január 16-án a kormányzat bevezette a Volstead-törvényt, vagyis az általános szesztilalmat. Másnap nulla órától kezdve tilos volt minden 0,5 százaléknál magasabb alkoholtartalmú ital előállítása, forgalmazása, behozatala és fogyasztása. Ínséges idők kezdődtek az Atlanti-óceán túloldalán. Illetve igazából annyira mégsem.

Annak, hogy miért merült fel egyáltalán az alkoholmentes társadalom eszményképe néhány nagyravágyóban, több oka is volt, és nem is egyik pillanatról a másikra történt. Már az első világháború alatt is akadtak államok, amelyek bevezették az alkoholtilalmat, egy rendkívül praktikus okból kifolyólag: a háború alatt a gabonából inkább kenyeret akartak csinálni, mintsem piát. Ez, mondjuk, érthető. A háború után pedig egy másik, tisztán gazdasági ok is előtérbe került, miszerint az ittas munkások nem dolgoznak annyit, mint a józanok, így ha elvesszük tőlük a bódultság lehetőségét, kénytelenek lesznek megkettőzött erővel fúrni, faragni és lapátolni. Na, itt már kezd félremenni a dolog.

A csupasz gazdasági okok persze önmagukban nem lettek volna elegendők, ha nem támogatta volna meg azokat erős kulturális és vallásos háttér. Amellett, hogy akkortájt az importalkohol főzése és forgalmazása nagyrészt a németek kezében volt, akik talán érthető módon kevésbé voltak közkedveltek a kor Amerikájában, a puritán, alkoholellenes mozgalmak már az 1800-as években felbukkantak, s egyre több hívet szereztek. A szeszmentes, józan, egészséges társadalom eszményképe nemcsak hogy vonzó volt, de a racionálisnak mondott gazdasági érvek mellett egyre inkább egy kénytelen-kelletlen komolyan vehető csomagot alkotott. Nem is kellett ezután sok, hogy végül a kongresszusban is ráharapjanak az ügyre, mint például a republikánus politikus, Andrew Volstead.

A norvég bevándorlócsaládban született politikus rendkívül üdvözítőnek találta a kezdeményezést, ezért szívesen vállalkozott a törvény megszövegezésére és részletesebb kidolgozására. Az alkohol tehát a Volstead-törvény után megkapta a közellenség státuszt országszerte, a kocsmák pedig bezártak, annak érdekében, hogy a részeges közemberek helyett egészséges, kulturált, a munkára összpontosító egyének alkossák az amerikai társadalmat.

És hogy ez mennyire jött be? Teljes siker volt! Mármint a bűnszervezeteknek, amelyek a szesztilalom miatt óriási bevételre és hatalomra tettek szert. Amúgy nem igazán.

Vesztesek és nyertesek

Az Egyesült Államok gyakorlatilag több tíz millió bűnöző országa lett, ugyanis majdnem mindenki vétett a törvény ellen valamilyen módon. A feketepiac elképesztő gyorsan kiépült, és a különböző maffiaszervezetek rendkívül gyorsan szerezték meg a különböző zugfőzdéket, hozták létre a saját illegális kocsmáikat, amik aztán néhol a társadalmi élet komoly színtereivé váltak. Az alkoholcsempészet mutatói az egekbe szöktek, hiszen még a hajókkal érkező rakományokat úgy-ahogy tudták ellenőrizni a hatóságok, de a Mexikóból és Kanadából érkező készletekkel szemben gyakorlatilag tehetetlenek voltak. Az USA-t elárasztotta a francia pezsgő, az angol gin, valamint a whisky. És ez még csak a kisebb gond volt.

A nagyobb problémát a kókler „főzd magad” szeszek jelentették, amik isten tudja, hány ember életébe kerültek, hiszen a főzés során rendkívül gyakran kerültek mérgező anyagok a végtermékbe, például a házi tartályokból leváló ólom vagy épp metanol. Érdekes jelenség volt egyébként az is, hogy a szesztilalom idején – ahogy Kölcsey írta volna, ha az Egyesült Államokba születik: Kalifornia szőlővesszein nektárt csepegtettél... – a helyi, eredetileg nem túl veretes szőlőtermelés a hétszázszorosára emelkedett. Ki tudja, miért…

A csempész- és a házi barkácsalkohol mellett természetesen elképesztő színes tárháza alakult ki annak, ahogy az emberek kijátszották a törvényt. Mivel a papok számára engedélyezett volt a miseborrendelés, egyes körzetek papjai hirtelen igencsak közkedvelt személyek lettek, míg a hívők száma rendkívül megugrott. A miseborrendelések néhol a korábbi mennyiség húsz-harmincszorosai lettek. A másik közkedvelt snapsz az orvosi alkohol lett, ugyanis a háziorvosoknak ugyancsak engedélyezték, hogy bizonyos betegségekre, például depresszióra vagy emésztési zavarokra whiskyt írjanak fel. Nem kellett sokat várni, hogy az Egyesült Államok rendkívül szomorú és rossz gyomrú társadalom legyen. No, azért az orvosokat se kellett félteni, volt ugyanis olyan, aki jó pénzért biankó recepteket állított ki előre a „betegeknek”.

Az alkoholfogyasztás tehát nemhogy nem szűnt meg, de még csak csökkenni se nagyon csökkent, pusztán annyi változott, hogy az emberek nagy része kétes minőségű szeszt fogyasztott, a bevételek pedig a bűnszervezetekhez kerültek, amik ezt arra használták, hogy politikusokat, rendfenntartókat és egyéb embereket vesztegessenek meg, hogy minél nagyobb befolyáshoz jussanak. A korrupció aranykora volt ez az Egyesült Államokban, hiszen sokszor maguk a rendfenntartók sem értettek egyet a törvénnyel, így elveik sem nagyon gátolták, hogy esetlegesen félrenézzenek, ha úgy alakul. A kor két legnagyobb nyertese egyértelműen a két kultikus alakká vált maffiafőnök, Al Capone Chicagóban és Lucky Luciano New Yorkban.

Miért teremtett szőlőt az Úr?

Ha ez nem lett volna elég, magát az amerikai társadalmat is kettészakította a törvény. Létrejöttek a szesztilalmat és a józanságot erősen támogató csoportok, amelyek tagjai magukat a „dry” azaz „száraz” jelzővel illették, valamint a valamivel nagyobb csoportot alkotó alkoholpártiak, akik a ma már talán megmosolyogtató „wet”, azaz „nedves” jelzőt kapták. A véleménynyilvánítások pedig nem voltak épp visszafogottak. Az 1932. májusi, remek névre elkeresztelt We want beer! (Sört akarunk!) felvonulás (ugye, pont olyan, mintha a Magyar Kétfarkú Kutya Párt szervezte volna!) országszerte nagy visszhangot váltott ki, de az se segített a törvényen, amikor Fiorello La Guardia, New York republikánus kormányzója kijelentette, hogy a szesztilalom nem biztos, hogy jó, majd bontott egy sört a kongresszusban. Egyébként szintén tőle származik az a mai napig sokat idézett mondás, miszerint „biztos vagyok abban, hogy Isten nem azért teremtette meg a szőlőt, hogy lekvár legyen belőle”.

A Volstead-törvény tehát nemcsak nem hozta el az egészségesebb (igaz, egyes betegségek tényleg visszaszorultak...), műveltebb és a munkára jobban összpontosító társadalmat, de legalább megosztotta azt, illegalitásba taszította az emberek felét, megtépázta a kormány pozitív megítélését, közvetett módon több ezer halálesetért volt felelős, hála a kényszerből főzött hazai kóklerlőréknek, valamint nem mellesleg telepumpálta pénzzel a bűnszervezeteket. Micsoda siker! Végül 1932-ben először enyhítettek a törvényen, majd végleg eltörölték azt. Mondjuk egyes nézetek szerint a szesztilalomnak köszönhetjük a koktélokat és a dzsesszt, ami bár remek, így se biztos, hogy megérte.

Mindent egybevetve az 1920-as amerikai szesztilalom minden idők egyik legkontraproduktívabban elsült belpolitikai döntése volt, amiből, azt hiszem, leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy nem azért főzött sört az ember már időszámításunk előtt több ezer évvel, hogy aztán holmi megszállott politikusok vagy magasztos eszményképek miatt csak úgy letegye a piát.