Az Egyesült Államok hanyatlása: a közgazdászok kora
Mindenki ismeri az Egyesült Államok nagy toposzát (az amerikai popkultúra sikeres világhódító hadjáratának köszönhetően): az USA a földkerekség legnagyszerűbb országa, a lehetőségek hazája, ahol kemény munkával mindenki valóra válthatja álmait. Azonban az úgynevezett „amerikai álom” mintha az utóbbi időkben megfakult volna. Manapság egyre nehezebb a megélhetés és az egyetemi tandíjat sem lehet már nyári munkából finanszírozni. Azt hittem, csak én látom ezt így, ahogy egyre jobban megértettem magam körül a világot, és kicsit jobban mögépillantottam a hollywoodi filmek propagandájának, de rendre újabb és újabb közgazdaságtani kutatások támasztják alá, hogy az amerikai életszínvonal bizony lassú hanyatlásba kezdett. Paul Romer Nobel-emlékdíjas közgazdász a saját kollégáira mutogat, és a befolyásos Foreign Affairs című magazinban megjelent írásában a közgazdász szakma hatalomra jutásában látja a hanyatlás okát.
A közgazdászok órája
Az amerikai álom hanyatlása valóban nem csak illúzió. Egyre több kutatás és statisztika mutatja meg a társadalmi fejlődés lassulását: nő a jövedelmi egyenlőtlenség és stagnálnak a bérek. Ez a probléma jelenleg nagyon divatos kutatási terület a közgazdászok körében, ami vicces, mert az egyik kolléga, Paul Romer szerint épp a közgazdász szakma tehet az egészről. Romer a cikkében tulajdonképp két könyvet veséz ki, ezekt teszi össze, mint a kirakós darabkáit. Az első A közgazdász órája Binyamin Appelbaumtól, a másik pedig A tranzakció embere Nicholas Lemanntól.
Appelbaum könyve néhány visszaemlékezéssel indít a régi szép időkre, amikor a közgazdászoknak még nem volt helye az állami döntéshozatalban. A Federal Reserve (az amerikai jegybank, a Fed) vezető döntéshozói közt egykoron egy közgazdász végzettségű ember sem ült. 1970-ben a Fed elnöke még azt találta mondani, hogy a közgazdászoknak a pincében kell dolgozniuk, ugyanis„nem ismerik a saját határaikat, és sokkal nagyobb bizalmat szavaznak a saját elemzéseiknek, mint amennyire én teszem”.
Appelbaum szerint azonban a közgazdászok egy idő után elkezdtek „kimászni a pincéből”, és szép fokozatosan átvették az irányítást nemcsak a Feden belül, de az államigazgatásban is. Ezt Appelbaum azzal a ténnyel bizonyítja, hogy jól nyomon követhető az állami döntéshozatalok menetében a költség-haszon elemzések elterjedése, még olyan területeken is, mint például az egészségügy vagy egyéb biztonsági előírások (például a kamionokon lévő hátsó lökhárítórúd kötelezővé tételét komoly viták előzték meg, hogy megéri-e vagy sem).
Hamis próféták
Ezen a ponton hangzik el a könyv és a cikk egyik fontos állítása: az egészségügyi vagy biztonsági kérdések, tehát az emberéletek potenciális mentése morális, normatív kérdés, amelyeknél a szerző szerint nem lehet költség-haszon elemzéssel számolni – mégis, ki tudná eldönteni, hogy mennyit is ér egy emberi élet? Ilyenkor a társadalom morális értékrendje alapján kellene dönteni, de mivel ez nem minden kérdésben elég egyértelmű (mint például azoknál a bizonyos biztonsági rudaknál), így a döntéshozók végül a közgazdászokhoz fordulnak. Ők ki tudják számolni, hogy mennyibe is kerül minden kamionra egy biztonsági rudat tenni, majd el lehet dönteni, hogy ehhez képest többet vagy kevesebbet érnek-e az emberi életek. A döntés még így is rizikós, viszont a közgazdász szakma bátran vállalta a felelősséget. Tulajdonképp azt kellett megtippelniük, hogy egy átlagos szavazó hova is tenné bizonyos kérdésekben az emberi élet értékét.
Appelbaum szerint a közgazdászok meglepően jól helyt álltak, amikor pedig nem oda lőtték be az értéket, ahová az átlagos szavazó tette volna, akkor a nép egyre hangosabb morgolódása után feljebb emelték a határt, és megszületett a konszenzus (végül csak kötelezővé tették azokat a biztonsági rudakat). A közgazdászok így kitörtek saját szakmájuk béklyóiból, és kikiálthatták magukat a filozófusok királyainak, akik számításokkal tudják megválaszolni akár az olyan nehéz erkölcsi kérdéseket, hogy mennyit is ér egy élet.
A valóság azonban az, hogy azok a közgazdászok, akik ezt állítják, nem mások, mint hamis próféták. Romer és Appelbaum a teljes közgazdász szakmát hibáztatják ezért, holott a közgazdaságtan valójában nem ad semmiféle választ a kérdésekre, csak odabiggyeszt azok mellé egy számot, hogy „tessék, ennyit nyernél, ha gyerekek dolgoznának a gyárban”. Az azonban már nem a közgazdaságtanon és a közgazdászokon múlik, hogy ki mit kezd ezzel a számmal.
Szociopata közgazdászok
Appelbaum szerint ez a rendszer kis léptékben, alacsony pénzmennyiségek esetén működik jól, ahol, ha lassan is, de érvényesül a közakarat és a társadalmi értékrend. A gond szerinte ott kezdődik, amikor már nagyobb a tét, és például több száz milliárd dolláros üzletágakat, hatalmas nagyvállalatokat kellene megregulázni. A rendszer ugyanis túl könnyen korrumpálható. A nagyvállalatok hatalmas összegekkel képesek lefizetni a közgazdászokat, akik így az ő érdekeikben fognak lobbizni. Olyan elsőre egyszerűnek tűnő kérdések esetében, mint hogy „engedjük-e egy gyógyszercégnek, hogy embereket öljenek a fájdalomcsillapítóikkal” olyan szintre emelik a vitát, addig csűrik-csavarják azt számokkal és érthetetlen elemzésekkel, amíg az egyszerű morális állítás, hogy „ez nem helyes”, már nem lehet elég, így végül győznek a közgazdászok és a nagyvállalatok.
Szó mi szó, a nagyvállalati lobbi elképesztő mértékben megerősödött az 1970-es, 80-as évek óta, de hatalmas csúsztatás ezt csak a közgazdászok hatalomátvételével okolni. A fő indok sokkal inkább talán a nagyvállalatok alkupozícióinak jelentős javulásában keresendő. Mindemellett azt állítani, hogy az erkölcs elvész a számok bűvöletében, igencsak kétséges kijelentésnek tűnik.
A tranzakció embere
A cikk ezt a könyvet már rövidebben tárgyalja. Lemann könyve lényegében azt állítja, hogy az Egyesült Államok fejlődésének megakadása a piaci és pénzügyi deregulációban és a „tulajdonosi érték (shareholder value)” nézőpont megjelenésében keresendő. A dereguláció folyamata még köthető Appelbaum könyvéhez, a továbbra is lefizetett közgazdászok hatásosan tudnak érvelni a kongresszusban a piaci dereguláció mellett, azonban az nem teljesen világos számomra, hogy a „tulajdonosi érték” megközelítés elterjedésének mi köze is van a közgazdász döntéshozókhoz. A tulajdonosi érték szemlélet azt jelenti, hogy az 1970-es, 80-as évektől kezdve a vállalatok legfőbb célja a tulajdonosi érték (a részvények piaci árainak) növelése lett, és a felsővezetők bérezését is ehhez kezdték kötni. Ennek köszönhetően elképesztően növekedtek a részvényárfolyamok és felfutottak a részvénypiacok. Noha ez a szemléletmód valóban kártékony a társadalom egészére nézve, ebben a közgazdász döntéshozók nemigen játszanak szerepet (olyannyira nem, hogy ezt a cikk sem igazán tárgyalja).
Neoliberalizmus
Romer végső soron jó helyet tapogat, csak a konklúzió téves kicsit. Azok a közgazdászok, akik állítják, hogy választ találtak a nehéz erkölcsi kérdésekre, elrugaszkodva szakmájuk gyökerétől, valóban nem mások, mint hamis próféták, akiket pozíciójukból fakadóan a nagytőke gátlástalanul használ ki érdekeik érvényesítésére. Romer a deregulációs folyamatot, a nagyvállalati lobbi megerősödését és a tulajdonosi tőke növelésére irányuló vállalati kultúra elterjedését a közgazdászok nyakába varrja. Ugyan nem mondja ki, de valójában a neoliberalizmust hibáztatja (a fent felsorolt tényezők mind a neoliberalizmus alapjai) azzal a csúsztatással, hogy minden közgazdászt neoliberálisnak tart, és valamiért megfeledkezik arról a tényről, hogy az 1970-es évek előtt is voltak befolyásos közgazdászok, akik az állami beavatkozás mellett tették le a voksukat: elég, ha a XX. század egyik legnagyobb közgazdászára gondolunk, John Maynard Keynesre.
Forrás: Foreign Affairs
