Eltűnhetnek-e a nemzetek?
Elképzelhető-e vajon egy olyan világ, ahol megszűnnek a nemzetállamok, és a Föld népei bábeli körülmények között élnek együtt? Mark W. Moffett fejlődésbiológus szerint aligha, és ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, elég csak az állatvilágra vetni egy pillantást. Alábbi cikke a Quillette magazinban jelent meg mint részlet a legújabb könyvéből.
Állati összeolvadások
Egy nagyszerű dalszerző egyszer arra kért minket egyik slágerében, hogy képzeljünk el egy világot országok nélkül („Imagine there's no countries"). Vajon napjaink társadalmai valóban képesek lennének önszántukból feladni a határaikat, és egy nemzetként összeállni?
Minden jel arra utal, hogy az örök álmodozó John Lennon valami olyat képzelt el, ami a valóságban elérhetetlen. Más fajok között legalábbis az egészséges csoportok fúziója egyre ritkábban fordul elő. A csimpánztársadalmak, úgynevezett közösségek ezt kitűnően példázzák: Frans de Waal főemlőskutató elmondása szerint a különböző közösségekből származó, fogságban élő csimpánzok ugyan valóban egy közösségbe integrálhatók, de egy ilyen egyesülés valóságos rémálom az állattartók számára, amely az állatok több hónapos gondos összeszoktatását igényli, és közben véres csetepatékkal is jár. Ezzel szemben viszont a bonobóknak, az idegengyűlölő csimpánzok befogadóbb rokonainak már sokkal könnyebben megy az idegenekkel való barátkozás. Ez a nagyobb nyitottság lehetővé teszi számukra, hogy korábban idegen egyedek mindenféle nagyobb felhajtás nélkül képesek a semmiből egy új közösséget létrehozni. Mégis fontos azt látni, hogy mind a két főemlős esetében ezek a megrendezett összeolvadások csak a fogságban tartás eredményei, ahol az eredeti közösségükből kiragadott egyedeknek nincs más választásuk, mint együttműködni új lakótársaikkal. A természetben viszont még a bonobók is inkább a saját csoportjukhoz húznak, ha ott már kialakult egy szoros kapcsolati rendszer. Ugyan a bonobóközösségek gyakran szocializálódnak a szomszéd csoportokkal, a nap végén mindenki visszatér a saját területére.
Hasonlóképpen egyéb vadon élő majmoknál is csupán maroknyi állandó egyesülés figyelhető meg, amelyek általában azután történtek, hogy a csoportok tagjai valamilyen okból kifolyólag megtizedelődtek, ahogy azt két tudós egyszer például a vervet majmoknál megfigyelte. A túlélők, miként a csimpánzok vagy a bonobók, egy vadállatparkban tulajdonképpen menekültek, akik kénytelenek voltak hátrahagyni egykori közösségüket, hogy a túlélés érdekében egy újat alkossanak. Normális körülmények között még a tanulmányozott társas rovaroknál sem fordulnak elő ilyen fúziók: a hangya- vagy termeszkolóniák ethoszának például egyáltalán nem része az érett kolóniák ilyesfajta összeolvadása.
Az egyetlen állandó egyesülés, amelyet épségben lévő állati csoportosulásoknál ismerünk, az az afrikai elefántoknál van. Viszont náluk is csak ritkán és kizárólag két olyan mag (ahogy csoportjaikat nevezik) között történik, amelyek korábban egyetlen maghoz tartoztak, csak azóta elváltak egymástól. Az eredeti tagság önkéntes helyreállításával – néha akár évekkel a felbomlás után – a vastagbőrűek tovább erősítik a néphiedelmet, hogy ők bizony sosem felejtenek.
Ezenkívül azonban kijelenthető, hogy amennyiben egy társadalom kellőképp összekovácsolódott, azaz kialakult a csoportidentitás, akkor ameddig a populáció a fennmaradáshoz szükséges létszám fölött marad, a társadalom elkülönülve fog élni.
Ecce homo!
Vajon ugyanez volt igaz ránk, emberekre is földi életünk hajnalán? Tekintsük vadászó-gyűjtögető őseink társadalmait (amelyeket gyakran etnolingvisztikai csoportoknak is neveznek), melyek legfeljebb pár ezer emberből álltak, és egy adott területen szétszóródva, kisebb mozgó csoportokba tömörülve éltek. Egy ilyen etnolingvisztikai társadalom különböző csoportjai szabadon válhattak szét vagy olvadhattak össze, azonban a szomszédos társadalmak szigorúan elváltak egymástól, függetlenül attól, hogy népükben mennyi közös vonás volt. Legjobb esetben is csak megtizedelt társadalmak menekültjeit engedték be olykor köreikbe, de sokkal gyakoribb volt egyes személyek házasságon keresztüli befogadása.
Fajunkban a teljes társadalmak összefonódása elé további akadályt görget annak a valószínűtlensége, hogy a társadalom tagjai alkalmazkodni tudjanak a kívülállók idegen identitásához – akik máshogy járnak, máshogy beszélnek, máshogy öltözködnek és más dolgokban hisznek, mint a mi fajtánk. Az emberek körében történő egyesülés egyetlen példája a fogságban élő csimpánzokat vagy szökevény majmokat juttathatja eszünkbe: egyes társadalmak csak akkor olvadnak össze, ha túl kevesen maradnak ahhoz, hogy fönntartsák magukat. Ilyen összeolvadás volt az amerikai indiánok sorsa az 1540-es évektől a XVIII. századig, miután törzseiket az európai hódítások és a betegségek megtizedelték. A kiemelkedő példák között szerepelnek a szeminol és a krí törzsek létrejötte. Az egyesült menekültpopulációk gyakran átvették az uralkodó törzs nevét és életmódját.
Az idegen életmód felvétele azonban még nem vezet egyesüléshez. Vegyük például az afrikai szudáni régió mezein élő fúr népcsoportot, amelynek tagjai elsősorban állattartásból élnek. Egy szarvasmarhákkal rendelkező szerencsés család csak akkor tudja etetni az állományát, ha elköltözik, és csatlakozik az úgynevezett baggarákhoz (baggara: arab eredetű, állattartó afrikai népcsoport). De ez a csatlakozás még mindig nem jár az identitásuk elveszítésével. A baggarák semmiképp sem tekinthetők egységes társadalomnak. A kifejezés voltaképp egy arab szó, amely az állattartó életmódra vonatkozik, melyet a régió számos különböző törzse folytat. Tehát bár egy fúr család ugyanúgy tenyészthet állatot, mint más baggarák, és még más pásztortörzsek is elfogadhatják mint szövetségest, a család továbbra is elhatárolódik.
Annak ellenére, hogy az emberek képesek szövetségre lépni idegenekkel, a társadalmak teljes összeolvadása soha nem lesz ilyen partneri együttműködések eredménye. Pszichológusok azt találták, hogy különböző csoportok egymásra támaszkodása nem csökkenti azt az értéket, amelyet az emberek a különbségeiknek tulajdonítanak. Az irokéz konföderáció (az északkeleti indián törzsek szövetsége, először öt, majd hat törzset tömörítve) például kulcsfontosságú volt a kölcsönös ellenségeik (eredetileg más indiánok, majd európaiak) elleni harcban, ahol minden egyes törzsnek a közös birodalmuk egyes határrészeit kellett őriznie. A hat törzs függetlensége azonban soha nem volt kétséges. Bár az ilyen koalíciók, mint az irokézeké (vagy jelenleg az Európai Unió) büszkeséget jelenthetnek, az nem csökkenti az alapító társadalmak jelentőségét.
Minderre egyértelmű a bizonyíték, hogy ma minden nemzet olyan populációkból áll, amelyek korábban független társadalmakból származnak. Az valóban tagadhatatlan, hogy közelről megvizsgálva bármilyen nagyobb társadalom – legyen szó akár egy Amazonas menti hortikulturális társadalomról vagy kontinenseket átszelő birodalmakról – nem egyetlen emberállomány leszármazottjaiból áll, hanem mindenféle emberek keverékéből, amik a mai etnikumokat és rasszokat alkotják. Erős a kontraszt e társadalmi bőségszaru és más állatfajok, valamint vadászó-gyűjtögető őseink viszonylagos egységessége között. Hogyan vált hát normává az emberi társadalmakon belül a sokszínűség, ha nem önkéntes egyesülések révén?
Emberek, mi a mesterségetek? Háború!
A válasz a háború és a hódítás: a másik csoport földjeinek és lakosainak agresszív akvizíciója egy fedél alá hozza a különböző társadalmakat, erre pedig egyetlen másik faj sem képes. Az emberi társadalmak növekedésének fordulópontja az őskorban következett be, amikor a korábban nomád emberek letelepedtek, hogy olyan fejedelemségeket hozzanak létre, melyek lehetővé tették a szomszédos települések elfoglalását. Herakleitosz görög filozófusnak igaza volt, amikor a háborút minden dolog atyjának hirdette. Perutól egészen Japánig, Rómán és Kínán keresztül igaznak tűnik a felvetés, mely szerint a társadalom egyetlen módja egy tartós civilizáció létrehozására az volt, hogy ötvözi lakosságának robbanását a birodalom határainak erőszakos kiterjesztésével.
Végső soron tehát magabiztosan állíthatjuk, hogy a különböző társadalmak, legyen szó vadászó-gyűjtögető csoportokról vagy nagy birodalmakról, soha nem mondanak le önként szuverenitásukról annak érdekében, hogy egy még nagyobb társadalmat építsenek. Ehelyett évezredek alatt a hódítások hozták össze őket. A generációk során a különböző hátterű emberek, akik ezeket a társadalmakat alkották, megtanulták bizonyos mértékben befogadni egymást, még ha közben nem is felejtették el teljesen különbségeiket. A nációk összefoghatnak ugyan a kölcsönös előnyök érdekében, de el sosem tűnnek. A nemzetek a hódítások és hatalmi játszmák történelmének emlékei, amelyek emberi örökségünk központi részei maradnak.
