Így lobbiznak a gyerekmunka legalizálásáért
Amerikai nagyvállalatok egy olyan törvény ellen lobbiznak, amely megtiltaná az ujgur kényszermunkával előállított termékek behozatalát Kínából, írja a The New York Times.
Mit mondanak a hírek
A The New York Times cikke szerint olyan mamutcégek, mint a Nike, a Coca-Cola vagy az Apple azért lobbiznak Washingtonban, hogy kicsit felvizezzenek egy a kongresszuson már átment törvényt, mely betiltaná minden a kínai Hszincsiang tartományból származó termék importját. Hszincsiang „autonóm” terület Kína északnyugati szegletében, melyet főleg a muszlim ujgurok lakják. Az elmúlt években jelentős médiafigyelmet kapott a térség a kínai kormány orwelli fellépése miatt: a terület lakosait konstans megfigyelés alatt tartják, sokukat átnevelőtáborokba küldik, hogy asszimilálódjanak a kínai kultúrába. A térség lakói azonban nemcsak a nevelőtáborokba „nyerhetnek” utazást, hanem a helyi gyárakba is. Különböző emberi jogi szervezetek és az USA kongresszusának Kínával foglalkozó bizottságának márciusi jelentése szerint ezek a gyárak a globális nagyvállalatok ellátási láncának elemei is lehetnek.
A vállalatok persze tagadják a dolgot, hiszen elmondásuk szerint rettentő komolyan veszik az emberi jogok tiszteletben tartását. Az ellátási láncaikat ilyen téren erre specializálódott auditcégek vizsgálják, amelyek a jelentéseik szerint eddig semmi problémát nem találtak. Egy olyan mamutcég, mint mondjuk a Nike persze óriási ellátási lánccal rendelkezik, melynek lehet, hogy még ők maguk sem látnak a végére. Mindezek ellenére a The New York Times meg nem nevezett kongresszusi forrásokra és pénzügyi kimutatásokra hivatkozva azt állítja, hogy ezek a vállalatok közben mégis azért lobbiznak, hogy ne tiltsák be a Hszincsiang térségből származó termékek importját. A vállalatok ezt is tagadták, hiszen „csak módosításokat eszközölnének” a javaslaton a szűk határidőre és a nehéz ellenőrizhetőségre hivatkozva.
A hír nem robbant akkorát, mint kellett volna, még a magyar sajtóig is alig jutott el a dolog, pedig ha igazak a The New York Times értesülései, akkor az minden kételyt eloszlathat a modern nagyvállalatok erkölcsi minőségét illetően.
Hamis propaganda
A globális nagyvállalatok a 2010-es években fejest ugrottak a társadalmi igazságosság kérdésébe. Minden létező felületen, minden adandó alkalommal elmondják magukról, hogy ők teljes mellszélességgel kiállnak a nők, a melegek, a színes bőrűek és a fogyatékossággal élők jogai mellett, és nem tűrik a marginalizált rétegekkel szembeni elnyomást (mindezt pedig szivárványzászlós vagy BLM-logós termékek kiadásával fejelik meg, hogy azért persze közvetlen hasznot is húzzanak a dologból). Mindeközben nyilatkozatok és reklámvideók sorával ítélik el a kirekesztés minden létező formáját, és maguk is vállalják, hogy segítenek a helyzeten: önként szabnak meg női kvótákat az igazgatósági pozíciókba, és igyekeznek a lehető legmultikulturálisabbá tenni a munkakörnyezetet is.
Mindezzel önmagban talán nem is lenne baj, hiszen azon túl, hogy ezek az intézkedések teljesen nyilvánvalóan pusztán profitvezérelt PR-húzások, végső soron minden vállalat úgy marketingeli magát és úgy választja ki a saját dolgozóit, ahogy akarja (amíg az nem ütközik törvényi korlátokba – az pedig már legyen az ő bajuk, ha rosszabb minőségű munkaerőt vesznek fel csak azért, hogy minden elnyomott rétegből legalább egyet foglalkoztassanak). A probléma tehát nem is feltétlenül a motivációkban rejlik, hanem abban, hogy az arculat csillogó máza alatt ezeknek a vállalatoknak valójában lételeme bizonyos rétegek elnyomása és kizsákmányolása, mert csak így tudják kiszolgálni a fogyasztói igényeket, amiket egyébként ők maguk generálnak.
Kizsákmányolás
Valójában nincs abban semmi újdonság, hogy a globális nagyvállalatok a XX. század folyamán a gyártással együtt a dolgozók kizsákmányolását is a szegény országokba helyezték. Mindenki tudja, hogy a ruha, amit viselünk, a kávé, amit reggelente iszunk és a telefon, ami nélkül ma élni sem tudnánk, mind valamiféle kényszermunka – sok esetben gyermekmunka – segítségével jön létre valamilyen távoli, elmaradott országban. Azt is tudjuk, hogy ez mindig is így volt. A fejlett világ elkényelmesedett lakói lassan elfelejtik, hogy egykor náluk is általános volt a napi 12–16 órás munkaidő, az éhbér, a katasztrofális munkakörülmények és a gyermekmunka, ami miatt emberek tömegei éltek olyan nyomorban, amit ma, mondjuk Indiában láthatunk. Mindez azonban az elmúlt bő száz évben eltűnt, de nem a Föld színéről, csak a fejlett országokból, hiszen ma már millió plusz egy törvény védi a dolgozók érdekeit a munkaadóval szemben (hol jobban, hol kevésbé). Azonban a végletes kizsákmányolás mind a mai napig jelen van, csak már nem a szemünk előtt, hanem távoli, szegény országokban, ahová már nemigen lát el a média mindent feltáró szeme. A globális nagytőke pedig, köszöni szépen, nagyon jól elvan ezzel a felállással, és úgy látszik, igyekeznek is pénzügyi erejüket mozgósítva fenntartani ezt a helyzetet. Ugyan azt reklámozzák magukról, hogy hisznek a társadalmi egyenlőségben, a háttérben azért lobbiznak az USA kormányánál, hogy ne tiltsák be az ujgur kényszermunka használatát az ellátási láncban.
A probléma nem az, hogy úgy tesznek, mintha érdekelné őket a környezetvédelem, a melegek vagy a nők helyzete, hanem az, hogy mindezt úgy teszik, hogy közben egy a vallása miatt elnyomott és nevelőtáborokba deportált kisebbség kényszermunkáját, ha úgy tetszik, rabszolgamunkáját használják.
Borítófotó: Ujgur férfi Tunhuang város egyik utcáján 2018. szeptember 28-án. A mai Tunhuang város egykor a selyemút egyik vallási és kulturális központja volt.
