Miért látszik hanyatlásnak a növekedés?

Lépten-nyomon találkozunk modern világunk és a hanyatló Róma között felrajzolt bárgyú párhuzammal, miközben persze a hanyatlás időszakának meghatározása is meglehetősen kusza és viccesen zavaros.  De vajon miért terjed annyi ostoba ötlet mellett ez a nyilvánvalóan hamis összehasonlítás?

A minap egy Aris Roussinos nevű újságíró szövegét kapta föl a média, akinek cikkét a The American Conservative is szemlézte. Roussinos sok egyéb mellett azt állítja, hogy mi, európaiak már immár olyanok vagyunk, mint a középkor parasztjai, akik a római kori romok között dolgozgattak földjeiken. Mi is a már valójában leomlott, elveszett nagy civilizáció romjai között élünk.

Hasonló publicisztikai ívek szinte minden nap előkerülnek, a hanyatló Nyugat, civilizációnk végromlása, a széthulló világ emlegetése kiváló retorikai fogás, ha valamilyen visszásságra akarja felhívni a figyelmet a szerző. Róma pedig – amelyről annyi felszínes ismeret, irodalmi toposz, közhelyszerű tudásfoszlány él kultúránkban – kiváló alapanyag az efféle alkony-teóriák alátámasztására.

Akadnak azonban komolyabb, vagy komolyabbnak látszó alakok is, akik felfedezik az összehasonlításban rejlő erőt. David Engels, neves belga történész, egyetemi professzor például arról írt könyvet, vajon az identitását vesztő Európa meddig jut azon az úton, amely a római köztársaságot a principátusig vezette. Engels könyve, A birodalommá válás útján kiváló összefoglalását adja a szokásos összehasonlításnak, ezért érdemes itt emlegetni.

A Brüsszeli Szabadegyetem ókortörténésze szerint korunk éppen azokkal a problémákkal birkózik, mint az időszámításunk előtti első században a Római Köztársaság. Ilyen a népesség csökkenése és elöregedése, a családok széthullása, a tömeges bevándorlás, az aszimmetrikus háborúk kialakulása, az állam eladósodása, a globalizáció, s ezzel együtt a termelés kiszervezése a perifériákra, a csökkenő ipari termelés a centrumban, a vele járó növekvő munkanélküliség, a társadalom polarizálódása, a gazdasági oligarchiák kialakulása, a technokrácia hatalmának erősödése, a demokrácia hanyatlása, a politikából való kiábrándultság terjedése, a bűnözés elharapózása és a szociális juttatások kényszerű megnövelése, a klasszikus értékek hanyatlása, a bevett vallások és kultuszok kiürülése és a materializmus megjelenése.

Vajon eljöhet-e az idő, teszi föl a kérdést a történész, amikor Rómához hasonlóan Európában is beköszönt a polgárháború és a diktatúra korszaka?

*

Értem én, hogy az efféle összehasonlítások segítségével drámai erővel mutathatja meg a szerző mindazt, amit láttatni akar, de a kéttucatnyi párhuzamba állítható jelenség mellett ezerszámra akadnak olyan folyamatok, amelyeknek alapján teljességgel kizárhatjuk az összehasonlítást. És – bár Engels könyve kimondottan arról szól, hogy Európában is megjelenhet-e olyasféle politikai berendezkedés, mint a római principátus, s így kimondottan a polgárháborúk korára fókuszál – azért a legtöbb esetben Róma hanyatlásának fogalma meglehetősen bizonytalan. 

Az említett korszakot mintegy fél évezreddel élte túl a birodalom, sőt annak keleti fele, önálló impériumként kereken ezer esztendővel bírta tovább az úgynevezett végromlást. Nehéz is hanyatlásnak tekinteni köztársaság utolsó századát. A demokratikus, vagy félig-meddig demokratikus berendezkedés felszámolását önmagban nem tekinthetjük visszaesésnek. Még akkor sem, ha amúgy demokraták vagyunk.  Kulturális értelemben a római aranykor csak ekkor kezdődött. Az első császárok uralkodása – Horatius, Vergilius, Ovidius, Livius munkássága révén – a római irodalom legszebb kiteljesedését hozta el, ekkor kezdett gyökeret verni Latiumban a komoly filozófia, ekkoriban épültek azok a hatalmas alkotások, amelyekkel a római világot azonosítjuk, hihetetlen találmányok sora tette kényelmessé a jómódúak életét és így tovább.   

Az igazi hanyatlás jóval későbbi. De akkor már nem voltak orgiák és feslett erkölcsök. Nem kérdőjelezte meg senki a kulturális mintákat, mert akkoriban már egy erőteljes, teokratikus rendszer uralta a birodalmat. Nem volt jellemző a társadalmi polarizáció és nem voltak forradalmak, polgárháborúk, de még viták sem. A hanyatló Rómában a vitatkozni szándékozókat jobbára felkoncolták. A végzete felé tántorgó antik birodalom semmiben nem hasonlított jelenünk vitákban és eredményekben gazdag, élettel teli valóságára.

*

Ha újra magunk elé vesszük Engels professzor úr listáját, azt láthatjuk, hogy az bizony sok szempontból téves, de legfőképpen hiányos. Mert miközben számtalan kulturális jelenség valóban hasonlít a római köztársaság korában tapasztalt folyamatokhoz, máshol nincs ilyen hasonlóság, s a legfontosabb – úgy értem számunkra legfontosabb – területeken dinamikus kiteljesedést tapasztalhatunk.

Mi határozott és családszociológiai szempontból is megalapozott lépéseket tehetünk a népességcsökkenés ellen. Nálunk a társadalom elöregedéséről az életkor radikális megnövekedése miatt beszélhetünk. A családi dinamikák változása mögött a nemi alapú munkamegosztás háttérbe szorulása, végső soron a női egyenjogúság kialakulása áll. A mi civilizációnkban, a vissza-visszatérő ciklikus válságok ellenére is folyamatosan nő a termelés, és általánosságban egyre nagyobb tömegek élnek jól vagy javuló körülmények között. A modern világban egyértelműen csökken az agresszió, s egyre biztonságosabb, kiszámíthatóbb, védettebb lesz az emberek élete. A tudományos-technikai eredmények szédületes sebességgel alakítják át életünket, s ennek az átalakulásnak természetes velejárói a világot újraértelmező, tartalmas narratívák fel-felbukkanásai, s a nyomukban járó gazdag viták.  

Nem folytatom, mert az ilyesfajta felsorolások hamar lebucskáznak a közhelyszerűség csúszdáján. És persze azért sem, mert az optimista panoráma mellett pesszimista kilátásaink is felrajzolhatóak. Mindazok a problémák, amelyekkel az utóbbi évtizedekben szembe kellett néznünk árnyalják és valószerűbbé teszik a képet, megmutatják kétségtelen eredményeink árát. De gondjaink akármelyikére nézünk, egyik sem támasztja alá azt a végromlás-narratívát, amelyet – mint láthatjuk – vagabund publicistákon és forrófejű bloggereken kívül érett és megfontolt tudósok is lehetségesnek tartanak.

Hogy mi az oka az abnormis valóságértelmezésnek, arról már sokan és sokféleképpen írtak. A véleménybuborékokban tenyésző, önmagát tápláló zagyvaság burjánzása, a közösségi média lájkterrorja előtt meghajolni kénytelen sajtó hatásvadásszá torzult hangszerelése, az áruvá lett információ igazságtartalmának és hatékonyságának tragikus elkülönülése mind-mind oda vezet, hogy a nagy hangon hirdetett, intenzíven érzelmeket kiváltó, de végtelenül leegyszerűsített állítások – mint amilyen a hanyatló Róma és korunk összevetése – sokkal erőteljesebben vannak jelen a nyilvános kommunikációban, mint a higgadt, kiérlelt, józan megfontolások.   

De azért nem kell a kulturális hanyatlástól tartanunk. A nyilvános közbeszéd mindig ilyen volt, csak nem hallatszott ki a kocsmából. Az igényes kritikai fórumokon ma is értelmes diskurzus zajlik. Az, hogy olyan világban élünk, amelyben a népszerűséghajhász odamondogatások, doktriner téveszmék, felületes okoskodások nagyobb hangerőhöz jutnak, mint a komoly gondolatok, nem azt jelenti, hogy a világgal van baj. Csak azt, hogy a hangerőszabályozóval.