Szerény javaslat: inkább a szólásszabadság

Az utóbbi napokban-hetekben két olyan eset is történt, aminek kapcsán sokan követelik, hogy a vétkesekre a törvény szigorával csapjanak le.

Az első Vajnai Attila volt, a csak mikroszkóp alatt látható Európai Baloldal nevű minikomcsi formáció vezetője (már ha van más tagja is a formációnak), aki egy kommentfolyamban tagadta a kommunizmus bűneit.

A másik a Népszava karikaturistája volt, aki az országos tisztifőorvost rajzolta a kereszten szenvedő Krisztus mellé azzal a szöveggel, hogy „alapbetegsége függőséget okozott“.

Ami az első esetet illeti, az erről írt cikkek nem győzték hangsúlyozni azt, hogy a hatályos törvények szerint Vajnai bűncselekményt követett el - hiszen a nemzeti-és nemzetközi szocializmusok bűneinek tagadása ma Magyarországon tilos. Ami a második esetet illeti, ott a keresztény érzékenység sérelme miatt akarnak elégtételt venni.

Mindkét esetben jobboldaliak és keresztények követelik a jogi elégtételt. Egyikkel sem tudok egyetérteni.

Az első ügy a rázósabb, hiszen arra törvény vonatkozik. Megesik, hogy az ember nem ért egyet egy törvénnyel. (Ne tessék megijedni, mert a radikális szerződéselméletek hitvallásával szemben nem gondolom úgy, hogy „nem tetsző“ törvények esetében azok betartása nem kötelesség. Szabályok és törvények egész halmazával nem érthetünk egyet, mégis - többnyire és a legtöbben - betartjuk őket.) A két ügy ott kapcsolódik össze, hogy mindkét esetben véleményekkel szemben akarnak érzékenységeket védeni.

A szólásszabadság ilyen jellegű korlátozásának az eredete talán a holokauszt-tagadás-és revizionizmus elleni törvényekben keresendők. És miért ne ez volna a legegyszerűbb kapudrog minden szólásszabadság-ellenes törvényhez? Ki a fene értene egyet a legelvetemültebb holokauszt-tagadókkal? Ezért is engedtük el ezt a témát olyan könnyen. Akad talán két tucat fanatikus-lunatikus holokauszttagadó, ők mostantól nem beszélhetnek, hát aztán. Még véletlenül sem akadunk bele a „nem füstölő kémények“ olcsó meséjébe, tiszta haszon. Az emberek többségének az életében ez semmiféle változást nem okozott. A következő reggel is felkelt a nap.

Igen ám, de jöttek azok a felvetések, hogy miért csak a holokauszt-túlélők érzékenysége az, ami speciális védelmet érdemel? És az egyéb áldozati csoportok? A rabszolgák leszármazottai, a volt gyarmatok lakói? A szexuális kisebbségek? Így bővült szépen a „legitim érzékenységek“ listája, és már ott tartunk, hogy Elizabeth Warren, aki nemrég még versenyben volt a demokrata elnökjelöltségért, már egyenesen a demokráciát védené meg az ártalmas (hamis, gyűlölet- stb.) beszédtől.

És ha jól értjük a modern cenzúra apostolait, a beszédtől általában is védeni kell a demokráciát. Ebből fakadóan aki „szólásszabadságot“ emleget, az a „gyűlöletbeszédet“ védelmezi és a demokrácia ellensége.

A nemzetközi és nemzetiszocialista rezsimek áldozatai joggal veszik zokon, ha valaki kétségbe vonja a szenvedésüket. Hasonlóképpen érthető a felháborodása a keresztényeknek - különösen akkor, ha a pártállami „humorizálás“ DNS-e elég egyértelműen azonosítható a fenti példában.

És akkor indulhat is az a játék, hogy kinek az érzékenysége esik nagyobb súllyal latba - véralgebra helyett érzékenység-algebra. Természetesen nem lehet egyik érzékenységet sem a másik fölé helyezni, mert mindenki érzékenysége egyformán fontos. A kreativitás pedig kifogyhatatlan, ha a sérthetetlen érzékenységet kell valamiféle magyarázattal alátámasztani. Ki lehet számolni, hány lépésben lehet eljutni ahhoz, hogy gyakorlatilag minden „gyűlöletbeszéddé“ váljon.

(Ide vágó részlet a South Parkból 14.56-tól).

Nem arról van szó, hogy fundamentalista módon kéne képviselni a szólásszabadság alapelvét (pedig manapság ez is érthető lenne). Elképzelhetőek olyan esetek, melyek a szólásszabadság felfüggesztését indokolják - bár ezeknek igen súlyosaknak kell lenniük, olyanoknak, melyek a békét és a közrendet fenyegetik. Ilyen példának okáért súlyos járvány idején a rémhírterjesztés, így ebben az esetben indokolt a szigorítás. Hasonlóképpen indokolt akkor szankcionálni a beszédet, ha az tényleges uszítást foglal magában.

Csakhogy ezekre az esetekre már vannak törvények, és teljesen fölösleges ezeknek a hatókörét bővíteni. Már így is van épp elég beszédfajta, ami tilos.

Azt sem teljesen biztos, hogy a szólásszabadság viszonyai jobb vagy eredetibb gondolatokat hoznak a felszínre, ahogy azt a klasszikus liberalizmus hívei hitték. Sok huszadik századi üldözött is - mint pl. Leo Strauss - a zsarnokságok filozófiára gyakorolt pozitív hatásait emlegették. A gondolkodó legalább megtanul a „sorok között írni“.

A kérdés viszont az, mi jelent most nagyobb fenyegetést? A korlátlan szólásszabadság, vagy az, hogy a megszámlálhatatlan érzékenységre hivatkozva a felismerhetetlenségig szűkítik a szólásszabadság határait? Ha körülnézünk, egyértelműen az utóbbi a nagyobb veszély. Ezért nem kell szólásszabadság-párti fundamentalistának sem lenni ahhoz, hogy pusztán a józan ész és praktikus megfontolások alapján inkább a szólásszabadság határainak a tágítása, ne pedig azok szűkítése mellett érveljünk.

Igen, ez azzal jár, hogy mások megsérthetik a mi érzékenységünket is. Ezt a terhet el kell tudnunk viselni akkor, ha nem akarjuk, hogy újjáéledjen a cenzori hivatal.

Több okból is inkább a szólásszabadság elvének a védelme tűnik helyesnek.

Egyrészt nem féltem túlságosan a hagyomány és a kereszténység védelmezőit a vitáktól. Először is, igencsak hozzászoktak már ahhoz, hogy gúnyt űznek a hitükből - a diktatúrában és az örökösei által működtetett közéleti üzemben egyaránt; másodszor pedig az elmúlt kétezer és kétezer-ötszáz év elég érvet és szempontot halmozott föl számukra, hogy a kihívóikkal felvegyék a kesztyűt. Sőt: a hagyomány és a kereszténység szempontjai és felvetései egyenesen felszabadítóan hatnak a hihetetlenül unalmas és lapos haladó igazságokkal szemben.

A keresztényeknek és a hagyomány képviselőinek nem is marad majd más lehetősége, mint harcolni a szólásszabadságért, ugyanis a mai kulturális hegemónia épp a kereszténység érveit és igazságait akarja kizárni a nyilvánosságból a cenzúra és a totális elhallgattatás eszközeivel. És mivel a modern nyilvánosság kapuőrei a haladó vallás hívei, mindent el is követnek ezért.

Nem szerencsés tehát, ha a keresztények lábon lövik magukat és a szólásszabadság szűkítéséért szállnak síkra. És ne felejtsük el, hogy a „kinek nagyobb az érzékenysége“ című játékban a haladók mindig vezetni fognak. Az áldozatiság-biznisz az ő találmányuk, ebben verhetetlenek. Ők alakítják ki a kategóriákat, ők nevezik az indulókat és ők a bírák is. Mégis, mire számíthatunk?

A nyugati országok öles léptekkel távolodnak mindentől, ami a szólásszabadság viszonyaira emlékeztet. Ebben a folyamatban a keresztények, tradicionalisták, konzervatívok lassan csak a nappalijukban mondhatják el őszintén a véleményüket - ha ott még elmondhatják egyáltalán (a közösségi médiában nem is kérdés, hogy nem tehetik). Nem volna tanácsos csatlakozni ehhez a folyamathoz, gyorsítani még kevésbé.

Ami a keresztényeket illeti, nem volna baj, ha az érzékenységi verseny helyett inkább fölvennék a kesztyűt. A jelenlegi állapotnál bőséggel lehetnek militánsabbak.