Temethetjük a világot?

Lassan romba dőlhet az évezredes nyugati civilizáció? A válaszhoz Joseph Tainter antropológus-történész összeomlás-elmélete nyújthat segítséget.

A 2020-as év nem volt épp kegyes az emberiséghez. Az egész Földön járvány söpört végig. Mindeközben a „nyugati világ vezetőjénél” régóta nem látott módon törtek felszínre a társadalmi feszültségek. Vajon ezek az összeomlás első jelei? 

Az összeomlás magasiskolája

„A civilizációk törékenyek és mulandók” – írja Tainter nagy sikerű könyvében, Az összetett társadalmak bukásában. A könyv sokak szerint segített megágyazni a társadalmi összeomlás tanának, hiszen 1988-as megírása előtt „a társadalmak dezintegrációjának megértése nem merült föl komolyabb kérdésként a társadalomtudományokban” – állítja Tainter. A civilizációs összeomlás kérdése sokáig nem izgatta az embereket, mert nem látták ennek modern relevanciáját. Az elmúlt években viszont valósággal szárnyra kapott az új tudományág, olyannyira, hogy már Cambridge-ben és a Princeton Egyetemen is bekerült a curriculumba a társadalmak bukásának vizsgálata.

Az akár már tudományágnak is nevezhető akadémiai trend nem véletlenül foglalkoztat oly sok embert. Egyesek szerint a világvége és a nyugati civilizáció összeomlása még sosem volt olyan közel, mint ma. Az aggodalmak hajtóereje minden bizonnyal a globális felmelegedéstől és az azzal járó ökológiai katasztrófától való félelem. Hovatovább a társadalmi kérdésekben is egyre kiélezettebb a helyzet, amit jól mutat az elmúlt évek egyre abszurdabb politikai látképe. Tavaly erre az így is feszült helyzetre tett rá egy jó vaskos lapáttal a koronavírus, ami felforgatta a világot, és sokakban végleg megingatta a rendszerbe vetett hitet.

Persze sokak szerint pusztán ezekért még kár temetni a világot. Tainter szerint például önmagában egy világjárvány, a tömeges társadalmi feszültségek, de még a klímaváltozás sem elég ahhoz, hogy egy civilizáció összeomoljon. Elég csak a száz évvel ezelőtti, sokkal több emberéletet követelő spanyolnáthára vagy a még korábbi kis jégkorszakra gondolni – jöttek, mentek, de mi még mindig itt vagyunk.

A legtöbb összeomlás-kutató komoly aggodalmait fejezte ki a 2020-as év eseményei kapcsán, finoman jelezve: nem biztos, hogy a vég messze van. A The New York Timesnak adott interjújában még a mindig nyugodt és visszafogott Tainter is némi aggodalomnak adott hangot.

Valóban olyan közel lenne a vég, hogy még Tainter is aggódik? A válaszhoz nézzük, hogy mit is állít a történész, antropológus a társadalmak összeomlásáról, és milyen párhuzamokat fedezhetünk fel napjaink folyamataiban.

Komplex társadalmak

Joseph Tainter az 1988-ban megjelent Az összetett társadalmak bukása című könyvében fejti ki hosszasan, hogy mi is vezethet egy civilizáció összeomlásához. A tudományág azóta két iskolára szakadt. Az egyik minden társadalmat külön vizsgál, abban a hitben, hogy mindenhol más vezetett a keserű véghez, a másik szerint pedig minden társadalom összeomlása hasonló, és univerzális trendek figyelhetők meg bennük. Az utóbbi iskola alapítója – ha úgy tetszik – maga Joseph Tainter.

A tainteri összeomlástan két alappilléren nyugszik: az első szerint az emberi társadalmak komplexek, és ahogy a társadalom fejlődik, úgy lesznek egyre összetettebbek. Ez az összetettség a szerepek, a feladatkörök specializálódásában és az intézményi struktúra kialakulásában és fejlődésében nyilvánul meg. Mind a kettő folyamat, így maga a komplexitás is a problémamegoldást szolgálja: a specializálódó feladatkörök hatékonyabbá teszik a munkavégzést, az intézményi rendszer pedig koordinálja ezt.

Tainter szerint a kezdeti emberi közösségek még rokonsági alapon szerveződtek és viszonylag egalitáriusak voltak. Ahogy azonban a társadalom növekedni kezd, a közösségek rokonsági alapon való szerveződését felváltja egy sokkal formálisabb kapcsolati rendszer, ami már nem egalitárius, hanem osztályokba rendeződött. Ennek a rendszernek a legitimációját az erőszaktól való félelmen túl a kölcsönös szimbolikus és anyagi előnyök finom egyensúlya tartja fenn – írja Tainter. Ennek az egyensúlynak a fenntartása azonban további összetett struktúrákat kíván meg.

Tainter második felvetése, hogy a növekvő komplexitás csökkenő határhaszonnal rendelkezik. A közgazdaságtanból átvett kifejezés azt jelenti, hogy minél komplexebb egy társadalom, annál kevesebb előny származik a komplexitás növekedéséből, mígnem már semmi. Magyarul: a rendszer egyre többe kerül és egyre kevésbé éri meg. Erre a legtökéletesebb példa a Római Birodalom bukása. A rendszer növekedésének záloga a folyamatos terjeszkedés és hódítás volt, azonban ahogy a birodalom nőtt, úgy már csak a fenntartása is egyre drágább lett, nemhogy a további terjeszkedés. Ahogy a birodalom nőtt, úgy nőtt a hadsereg és vele a katonai költségek is, azonban a terület növekedése egyre csökkent, mígnem meg is állt és zsugorodni nem kezdett. Ez a folyamat nem csak Rómára igaz természetesen. Tainter a könyvében hasonlóképp bemutatja a Chaco-kanyoni indián civilizáció és a minószi kultúra bukását is.

A komplexitás növekedésének a problémamegoldás az alapja. Ahogy a problémák sorra ütik fel a fejüket, azok sorozatos megoldása egyre összetettebbé teszi a társadalmat. Ahogy pedig a komplexitás növekedéséből származó haszon csökkenni kezd, a társadalom egyre sérülékenyebbé válik, és olyan behatások, amik korábban kezelhetőek voltak – természeti katasztrófák, felkelések, járványok – egy idő után már kezelhetetlenek lesznek. Róma sem a népvándorlásba bukott bele, az már csak az utolsó csapás volt az amúgy hosszú ideje hanyatló civilizációnak.

Mit jelent ez a mai világ számára?

A világ ma összetettebb, mint valaha a történelem folyamán. Tainter szerint ez azt jelenti, hogy amennyiben és amikor elér minket a végzetünk, az összeomlás ezúttal globális léptékű lesz. „Ma már nem tud egy nemzet önmagában összeomlani. Világunk civilizációja egyként fog dezintegrálódni” – állítja az antropológus.

A magasabb hatékonyság véget nem érő hajszolása Tainter szerint mára példa nélküli komplexitást hozott. A történész a globalizációra mutat, amikor globális mértékű összetettségről beszél, és szerinte nemcsak a rendszer sebessége, de a sérülékenysége is szédítő.

Tainter a vészes jóslatának ellenére nem bocsátkozott konkrét becslésekbe, így nem tudjuk meg, hogy szerinte hol is tartunk mindezzel – a The New York Times újságírója szerint az Egyesült Államok már elég messzire haladt azon a bizonyos csökkenő hozamgörbén –, de hogy mennyi van még hátra, az nem egyértelmű. A hanyatlás folyamata hosszú, és Róma sem egy nap alatt omlott össze. Ahogy az idő lassan csordogál előre, nehéz megmondani, hogy a dolgok épp egyre rosszabbra fordulnak-e vagy csak átmeneti hullámvölgyről és abból fakadó pesszimizmusról beszélhetünk.

Napjaink aggasztónak tűnő folyamatai egyesek szerint a fasorban sincsenek a hidegháború jelentette veszélyhez képest. Az 1950-es, 60-as években közel sem tűnt olyan lehetetlennek egy mindent elpusztító harmadik világháború.

Mindezen túl Tainter érvelésében is akadnak kifogásolható elemek. Az elismert antropológust például a 2020-as év a nagy pestisjárványra emlékezteti, amikor egy nagy pandémia komoly társadalmi feszültségekkel párosult (koronavírus tavasszal és ősszel, BLM nyáron). Tainter azonban mintha elfelejtené, hogy a XIV. századi fekete halál nemhogy nem semmisítette meg az európai civilizációt, de az azt követő bő másfél évszázad hatalmas fejlődést hozott az európai népeknek – beköszöntött a reneszánsz kora.

A modern trendek kétségkívül aggodalomra adhatnak okot. Az egyenlőtlenségek és a társadalmi feszültségek nőnek, miközben bolygónk klímája is veszélyben van. Ilyen körülmények között jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mégis miben lehet bízni. Hihetünk-e abban, hogy a mi civilizációnk más, mint minden, ami előttünk volt? Elvakult egóról tenne tanúbizonyságot azt állítani, hogy mi különbek vagyunk elődeinknél. Mégis, van itt egy fontos dolog, aminek alapján mégse biztos, hogy olyan nagy hiúság lenne ilyen kijelentésekbe bocsátkozni: a nyugati civilizáció a XVIII–XIX. században új történelmi korszakba lépett. Az elmúlt kétszáz év olyan mértékű fejlődést hozott, mellyel kapcsolatban nem merészség azt állítani, hogy az előttünk lévő hatezer év összesen arra nem volt képes. A fejlett világban már nem létezik éhínség, minimális az analfabétizmus és folyamatos a fejlődés. Az ugyan igaz, hogy a Földnek vannak elmaradottabb régiói, de a globális szintű fejlődés ténye megkérdőjelezhetetlen. Olyan folyamatok ezek, melyekre korábban soha a történelemben nem volt példa. Ez még persze nem garancia arra, hogy mindez nem dőlhet egyszer romba, de bizalmi kapaszkodónak mindenképp megteszi.

A másik dolog, ami megfontolásra adhat okot, az éppen az, amit maga Tainter állít. A Föld társadalmai még sosem voltak ilyen összefüggők, így nem is túlzás egy civilizációként tekinteni rá. Amikor a történelem folyamán egy társadalom romba dőlt, gyakran egy (vagy több) szomszéd civilizáció ült tort rajta. Napjainkban viszont ez nem igaz. Egyszerűen senkinek nem állhat érdekében a másik eltiprása, hiszen az mindenkit magával rántana a szakadékba. Az emberi történelemben példátlan egymásra utaltság reményt adhat arra, hogy az emberiség együtt tud harcolni civilizációnk összeomlása, végzete ellen.

Forrás: The New York Times