A főrikkancs

Muki elismert csibésznek számított, méghozzá a legjavából, és a szíve valóban aranyból volt.

Felnőtt méretű, foltos kabátot viselő, vézna kisgyerek sétál ki Az est kiselosztójából. Hóna alatt nagy köteg frissen nyomott újsággal, bekocog egy körúthoz közeli kis utcába. Ez a kedvenc mellékutcája. Itt szokta elgyakorolni a kikiabálni való, aznapi szalagcímet. Baktat egy kicsit, majd az utca közepe táján megáll. Körülnéz, megköszörüli a torkát, aztán nagy levegőt vesz, és elkiáltja magát: „Óriási szenzáció! Óriási szenzáció! Tóth Gergely felszámoló urat megverte egy medve a háza kertjében!”

Újságok kora

Vigyorogva lépett ki a körúti forgatagba, hiszen ez a ma esti szalagcím érdekes annyira, hogy jó bevételt hozzon. A kis elosztótól kapott lapokat ma este biztosan kifizeti majd a főrikkancsnak.

Hangja a belvárosi házfalakról visszaverődve süvített végig az utcákon. Szemei boldogan csillogtak, amikor látta, hogy a hangjának ereje milyen figyelmet vonzott. A szalagcímet harsogva a körúton egymás után adta el a lapokat. A sétapálcás úriember is, aki az imént vásárolt tőle, remek jattot adott. Így aztán ez a rongyos kis utcagyerek egyre boldogabban rótta a belváros esti fényben úszó utcáit. Itt most valóban ő a legfontosabb ember, még talán a miniszternél is fontosabb. Ő az utca igazi hírmondója.

A század elején, a tömegsajtó megszületése után az eladott lapok példányszáma az egekbe ugrott. Köszönhető ez az akkori lapkiadó tulajdonosainak és az utcán rohangáló, hangosan kiabáló rikkancsoknak egyaránt.

A Budapesten működő rikkancscsapatok pókhálószerűen szőtték be a várost. A nyomdából a nagyelosztókhoz került lapokat a kiselosztók szórták ki a lapárusoknak. Az újságoslegények közötti hierarchia szerint a főrikkancs felelt a többi rikkancs munkájáért, akik az utcán stafétaszerűen terítették a lapokat. Több szerkesztőség foglalkoztatott saját „házi” rikkancsokat, de a szabadúszó csapatok is megtalálták a számításukat. 

Rikkancs szinte bárki lehetett. Akkoriban, mondjuk, ha egy embernek délelőtt még nem volt ebéd- vagy vacsorapénze, akkor beállt rikkancsnak. Annyit biztosan keresett, hogy aznap ne korgó gyomorral kelljen elaludnia.

Az új lapok egymás után jelentek meg, így aztán bőven akadt munka is. Később aztán a rikkancsrendelet szerint sánta, testi hibás ember vagy kiskorú már nem volt alkalmazható ebben a munkakörben.

Tarai ,,Rekedt" Muki

A belvárosi főrikkancs, Tarai Muki legendás alaknak számított. Ő volt Budapest széplelkű, rekedt hangú főcsibésze. Egykori szerkesztője készített vele egy interjút, amelyben Muki a következőket nyilatkozta: „1907-ben lettem rikkancs, az Esti Újságot kezdtem árulni. Az Esti Újságból akkor el lehetett adni 200 példányt, de csak az olyan árusítónak, akinek gyors volt a lába. De aztán jött Braun Sándor lapja, A Nap, amely új rikkancs-szervezetet állított föl, staféta-rikkancsokat, akik egyik saroktól a másikig rohantak, s így az egy időben megjelenő Esti Újságot néhány száz méterrel minden nap leverték. A Nap többet is fizetett nekünk, úgyhogy lassanként mind átpártoltunk A Naphoz. Igaz, Braun Sándor aranyember volt."

A Braun Sándor lapkiadó keze alatt megjelent újságok az utcán folyamatos versenyt alakítottak ki a lapokat árusító rikkancsok és így természetesen a szerkesztőségek között is. Izgalmas virágkora volt ez a magyar sajtónak, és ebben az érdekes, pörgős időben egy főrikkancsi titulus igencsak jól csengett.

Muki, a sportember

Muki két lábon járó sportlexikonnak számított. Ha az ember megállt vele beszélgetni bármilyen sporttal kapcsolatos témában, az illető egészen biztosan alulmaradt a vitában. Mert Muki mindent jobban tudott, és még ezt is egészen biztosan tudta. Sport iránti imádatáról így beszélt: „Sportember vagyok, 1913-ban én alapítottam meg Braun Sándorral, Sebestyén Arnolddal és Stahler Nándor főrikkanccsal a Lapterjesztők Sportklubját, amely ma komoly sporttényező. Én az atlétikai osztály vezetője vagyok, legjobban a bokszot kultiváltuk, mi kezdtük az egészet. Magyarország a bokszsportját a lapterjesztőknek köszönheti." 

Óriási figura volt.

De nemcsak a szemébe húzott micisapka, a széles, erős mellkas, a belváros utcáit betöltő jellegzetes, rekedtes hangja miatt. Tarai „Rekedt” Mukit mindenki ismerte, az utcagyerekektől a lapszerkesztőségén keresztül egészen a legfelsőbb úri közönségig mindenki, és valóban mindenhol szeretettel emlegették a nevét.

Muki, a művész

Minden írással vagy irodalommal foglalkozó tollforgató ismerte. Az akkoriban népszerű kuplék szövegírói, de még az elismert költők is szívesen kölcsönöztek Mukitól rímeket. Született tehetségnek tartották, aki képes pillanatok alatt verset vagy dalszöveget fabrikálni.

De Muki az utca gyermeke volt. Az utcán dolgozott, az volt az ő igazi terepe, és szerelmes volt a munkájába.

Muki, a jószívű

A nála dolgozó rikkancsokat mindig megbecsülte, soha senkinek nem tartozott semmivel. Megbízható, stabil ember hírében állt. Mellette nem éhezett és nem fázhatott senki. Mindig csak adott. Munkát, pénzt, becsületet, ételt, ruhát, híreket, dalokat, vicceket, emberséget és szeretetet. Ezért szerették őt.

Tisztességesen dolgozott, és a legtöbb lapeladást produkálta az utcákon. Muki annyira profin végezte a munkáját, hogy idővel az egész belváros a fennhatósága alá került.

Erről így beszélt: „Épp úgy, mint régen, ma is a legjobb lap a Friss Újság! A Belváros közepén, ahol csak nagyon előkelő emberek laknak, itt is a legtöbbet adok el belőle. Régen is így volt. Emlékszem rá – folytatja felcsillanó szemmel –, amikor a régi jó időkben is a legkorábbi hajnali órákban a Friss Újság volt az utcán, végigszaladtam vele a mulatókat, és a mágnások 1-2 koronás borravalóval fizették meg nekem a Friss Újságot.

Oh, jó idők voltak azok!

Ismert is engem mindenki a városban. Küry Klára, Pálmán Ilka, az öreg Wekerle, meg Tisza István voltak az állandó vevőim között. Dehogy vettek volna ők mástól lapot.”

Nem is mertek volna venni... Hiszen, ha ne adja isten ez mégis megtörtént, és az ember a kezében egy mástól vásárolt újsággal futott volna össze vele a Váci utca környékén, Muki fájdalmasan szomorú, de mégis csontig hatoló, szemrehányó és megsemmisítő pillantásokkal méregette volna a delikvenst. Igen, mert egy mástól vásárolt lap szilánk volt az ő szívében...

A lapkiadók közötti állandó versengés nem csak az utcákon szült versenyt. Az írók, újságírók között is elszabadította néha a kisördögöt. Mivel rengeteg vitás ügy alakult ki a kiadók és a tollforgatók között, sok esetben Muki segítségét is igénybe vették.

Tudták róla, hogy még a nehézfiúk között is kivívott respekttel rendelkezik, megbízták kisebb, de egészen más típusú feladatokkal is. Kéri Pál így emlékezik egy ilyen lapok közötti vitás esetre, amelyben Mukit kérték fel követnek: „Egy másik foszlány hírét különös követ hozta Jób Dánielhez. A Csillag kávéházban, ahol a pesti társadalom legalsó rétegének déclasséi, utcai nők kitartottjai, rikkancsok és mozgó-színházak zongorásai pikolóznak és kluboznak, olvasták a Pesti Futárt. És elküldték rokonérzésük, szeretetük kifejezését Jób Dánielnek.

– Jobb úr – mondta Tarai Muki, a rikkancs-költő és a széplélek a csirkefogók közt, aki a Csillag kávéház üdvözletét hozta – még a kasszírnőnek is folytak a könnyei. És hogy meghatottságának, szíve felháborodásának kifejezést adjon, méltóságos haraggal kettészakította a krajcáros lapjait."

És ennyi is elég volt, hogy rend legyen.

Muki, a karakter

Muki, mint igazi gavallér, tisztelte a hölgyeket. Az utcákat járva néha helyre kellett raknia a jasszokat, az úri közönség legnagyobb örömére. Elismert csibésznek számított, méghozzá a legjavából, és a szíve valóban aranyból volt.

A budapesti rikkancsok rekedt hangú sztárja talán szobrot is érdemelne. Egy olyan szobrot, ami köszönet a hazai ökölvívás és ökölvívók, az írók, költők, dalszövegírók és minden tollforgató, az olvasók, a lapterjesztők és az egész magyar sajtó nevében, ahogy a derék csibészek és az el nem kallódott utcagyerekek nevében is.