A Gergő-sorozat írója új terveiről is mesélt

Böszörményi Gyula új tévésorozatokon dolgozik, és azt mondja, ez a járvány túl szelíd a változásokhoz.

– A közönség a Gergő-sorozat révén ismerhette meg, magam is a Gergő és az álomfogók könyvét olvastam először. Műveinek listája azonban igen hosszú, a kilencvenes évek elejétől napjainkig számtalan regénye, forgatókönyve és rádiós műve készült. Van kedvence?

– Nincs, vagy inkább mindig más. A mai napig, ha jól számolom, 58 önálló kötetem (regény, esszé, novella, mese) jelent meg, így nehéz közülük választani. Persze vannak közöttük kiemelkedő, számomra különösen fontos írások, és olyanok is, amiket inkább takarjon a feledés homálya. Első megjelent regényem a Kucó volt, vékonyka kisregény, ami akkoriban szinte senkit nem érdekelt, mára viszont igen sikeres, „trendi” könyv lett, főleg, miután néhány önéletrajzi novellával kiegészítve Kucó és más életszilánkok címmel újra megjelent. A Gergő és az álomfogók hozta el az első nagy sikert, így ez a regény közel áll a szívemhez, de fontosnak tartom (ma is érvényes mondanivalója okán) a 9... 8... 7... trilógiát, valamint a jelenlegi „őrületet”, az Ambrózy báró esetei sorozatot, ami évek óta töretlen siker. Ez utóbbi az 1900-as évek Osztrák-Magyar Monarchiájának Budapestjén játszódó krimi, mely egy híresen nőgyűlölő magándetektív, Ambrózy Richárd báró és Hangay Mili kisasszony, a maros vásárhelyről a magyar székesfővárosba érkező fiatal leány kényszerűen közös nyomozásáról és kettejük lassan kibontakozó kapcsolatáról szól.

– Az Űrgammák egy generáció közös élménye volt, a Barátok közt egész Magyarországé. Hogyan került a tévéhez? Milyen élmény volt ezeken a sorozatokon dolgozni, lehetett ezekben művészi szabadsága?

– Ami a munkát illeti ez a két sorozat nagyon különböző volt. Az Űrgammákhoz epizód írónak Mészöly Gábor hívott meg, tudván, hogy szeretem a science-fiction műfaját. Hamar kiderült, hogy az írói stábból egyedül én vagyok ezzel így, tehát némileg „szakmai tanácsadóként” is működnöm kellett (pl. mikor a sci-fi-ben járatlan kollégákat arról kellett felvilágosítani, hogy mi a különbség a robot, a kiborg és az android között). Számomra a pasaréti filmgyárban dolgozni rendkívül hasznos iskola volt. Abban a remek csapatban tanultam meg forgatókönyvet írni, sorozatot építeni. A Barátok közt ehhez képest tévedés volt, nem is csináltam túl sokáig (talán 3-4 epizódot írtam), majd kirúgtak: indoklásként annyit mondtak, hogy „te sosem jössz a stábbal bulizni, síelni, tehát nem veszel részt a csapatépítésben”. Habár ez igaz volt (tolószékkel ugyanis nehéz síelni), az általam írt könyveket mégis szó szerint leforgatták, tehát nem a munkámmal, „csak” a „kívülállóságommal” volt gondjuk. A kirúgást egyébként nem igazán bántam, mert a munka lélekölő és unalmas volt: a történetet nem mi, magyar írók találtuk ki, hanem egy London mellett élő híres szappanopera-szerző. Nekünk, az itthoni skript íróknak csupán annyi volt a dolgunk, hogy a levázlatolt, előre kitalált jelenetet dialógussal töltsük fel. Kreativitás nulla, írói szabadság semmi.

– Nem rejtegette korábbi interjúkban, milyen nehézségek elé állította az élet. Mozgássérültként nőtt fel, édesapja elhagyta a családot, intézetben, öregek otthonában is élt már fiatalon, egykori barátai belehaltak az ivásba. Írásaiban mégsem sötét gondolatoknak ad teret, hanem gyerekekhez szól, a csodák világáról mesél. Honnan a derű?

– Azért nem minden barátom itta halálra magát, sokan közülük még ma is remekül vannak! Hogy honnan a derű? Fogalmam sincs. Csoda, égi áldás, genetikai örökség, szerencsés lelki alkat kérdése talán, vagy ezek különös egyvelege. Természetesen én is sokszor voltam elkeseredve, kerültem olyan mélypontra, amikor minden kilátástalannak tűnt, és ezért őrült, önpusztító dolgokat műveltem. Csakhogy mindig jött egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy „nem lehet csupán ennyi az élet, nem szabad ilyen nyomorultul feladni”, és akkor kimásztam a gödörből. Nálam az alkotás, tehát valami érdekesnek, mások számára is szépnek, fontosnak, szórakoztatónak a létrehozása, maga az alkotás, a munka mindig első helyen állt. Minek élünk, ha semmi jót nem teremtünk, legyen az egy csodálatos festmény, egy híd a folyón át, vagy akár a mindennapi kenyér, ami mások éhét elűzi? Számtalan emberi sorsot láttam és látok ma is, ami üresen kong, nincs tartalma és nem terem semmit. Én az ilyen „üres” létezéstől mindig irtóztam. Leélhettem volna az életemet a különböző intézetekben úgy, hogy két fűszálat sem teszek keresztbe – de minek? Folyton ki akartam törni abból a „nyomorék létből”, amibe a társadalom a sérülteket a mai napig szeretné beskatulyázni, és ez végül a gyerekeknek, akik megértették és szerették a Gergő és az álomfogókat, valamint Noéminek, a feleségemnek köszönhetően végül sikerült is.

– Tiszakécskén élnek. A karantén mit változtatott az életükön?

– Az enyémen keveset, mert egyébként is „sápatag szobakukac” vagyok, aki a napfényre lépve vaksin pislog, mint a felszínre tévedt vakondok. Az író bárhol írhat, én viszont csak a saját szobámban tudok, így nem érzek túl nagy különbséget a karanténban. Egyedül a barátaim személyes látogatásai, havi borozgatásaink hiányoznak, és bár próbáljuk ezt online pótolni, mégsem ugyanaz. Noémi, a feleségem életébe viszont sokkal komolyabb és terhesebb változást hozott a karantén, mivel ő korábban rengeteget nyüzsgött. Alapítványunk, ami a helyi kulturális életet igyekszik pezsdíteni, számos komolyzenei koncertet, irodalmi estet, könyvbörzét (használt könyveket mentünk és juttatunk el új olvasóikhoz) hozott már tető alá, amiknek mind Noémi a motorja, szervezője – és ami most mind nincs. Én sajnos a kiemelten veszélyeztetett kategóriába tartozom, ezért önkéntes karanténunk immár két hónapja tart, és marad is, ki tudja, meddig. Szerencsére nagy udvarunk van, és nemrég szárnyra kelt ereszünk alól az idei első rozsdafarkú fészekalj, úgyhogy minden rendben.
 
– Helyben irodalmi esteket szervezett, tervezi a folytatást?

– Amennyiben biztonságos lesz emberek közé mennem, természetesen. Legutóbbi vendégünk a helyi könyvtárban Jónás Tamás költő, író lett volna. Őt a karantén miatt sajnos már le kellett mondanunk, pedig sokan várják a vele való találkozást.
 
– Milyen történeteken dolgozik most?

– Jelenleg három tévésorozat tervében van benne a mancsom, és mindegyik nagyon izgalmas projekt volna, ha zöld utat kapna. Az egyik Fekete István Téli berek című regényéből, a másik saját regénysorozatom, az Ambrózy báró eseteiből, míg a harmadik egy, a közelmúltban Budapesten történt tragikus haláleset (talán bűnügy?) feldolgozása akarna lenni. Mindhárommal pályáztunk, jelenleg a Filmintézet döntésére várunk. Ezen kívül készülök egy új regényre és próbálok színházat találni új krimi vígjátékomhoz.
 
– Mit gondol, mit üzen nekünk a járvány? Üzen egyáltalán?

– Mindenképpen üzen, de mindenkinek mást. Én azt hallom ki belőle, hogy „lassítsatok, csendesedjek el, figyeljetek újra egymásra és tanuljatok meg alázatosabban, több szívvel bánni ezzel a gyönyörű bolygóval, ahová születtetek”.
 
– Ha most tényleg megváltozna a világ, mit engedne el belőle, és mit vinne tovább? 

– Bár általában optimista alkat vagyok, attól félek, hogy ebben az esetben az „előtte” és „utána” kép különbsége aligha lesz jelentős. Pedig tényleg nagy változásokra volna szükség, óriási és globális változásokra, ám ezek kikényszerítésére ez a járvány túl kevés, túl szelíd. Az emberek ennyitől sajnos nem ijednek meg, hisz jelenleg is csak hatalmi szóval lehet őket otthon tartani, és amint tehetik, újra ugyanúgy (sőt, az elmaradt élvezeteket bepótlandó még „úgyabbul”) fognak tenni mindent, mint azelőtt, vagyis zajonganak, szemetelnek, erdőt irtanak, lebetonoznak, vegyszerrel szennyeznek, stb. stb. Ha mégis kifognám az arany halat, s ő ugyanezt kérdezné tőlem, mint Ön, akkor bizony örökre a múltban hagynám a politikát, ami az emberiség legostobább és legkártékonyabb találmánya, de tovább vinném az elcsendesedést, amit a karantén alatt azért remélem, hogy sokan megtapasztalhattunk.