A tömegek tébolya – könyvajánló

Murray nem vállalkozott kevesebbre, mint a tömeghisztéria okainak feltárására, olyan kérdések megválaszolására, hogy miért telepszik rá minden témára a nemi és faji megszállottság, hogyan vált aknamezővé a közösségi média, ahol egy ártatlan megjegyzés is kiátkozást eredményezhet vagy, hogy a politikai korrektség hatására miért lett félelmetes terep a kultúra és a tudomány világa.

„A tömegek megtébolyodása közepette élünk. Az emberek mind a nyilvános, mind a magánterekben, mind az online, mind az offline létben egyre inkább irracionálisan, izgatottan, birkanyáj módjára és egész egyszerűen kellemetlenül viselkednek. A hírek ennek következményeivel vannak tele. Ám míg a tüneteket mindenhol látjuk, az okok rejtettek maradnak.” Így kezdi bevezetőjét Douglas Murray A tömegek tébolya című, magyar nyelven 2020-ban megjelent kötetében.

A brit neokonzervatív író, újságíró és politikai kommentátor 2007-ben alapította meg a Társadalmi Összetartás Központját (Centre for Social Cohesion), majd a konzervatív politikai és kulturális magazin, a The Spectator társszerkesztője lett. Cikkei többek között a Standpoint, a The Wall Street Journal vagy a már említett The Spectator lapjain jelentek meg, gyakran szítva vitát az iszlámmal és az európai menekültpolitikával szembeni kritikus hangvétel miatt. Hazánkban Murray nevét 2018-ban ismerhette meg szélesebb körben az olvasóközönség, amikor az Európa furcsa halála című kötetével berobbant a köztudatba. E munkája csaknem húsz héten át vezette a The Sunday Times bestsellerlistáját, és világszerte több mint húsz nyelven jelent meg. 

S amennyire elevenbe talált az Európa furcsa halála, legalább annyira aktuális, egyben kényes témát feszeget A tömegek tébolya is. Mert a szobordöntögetések, a történelem átírása (cancel culture), a cenzúra és a virtuális lincselések, egyszóval a nyugati világ hétköznapjai egyre inkább tébolyba süllyednek. Murray tehát nem vállalkozott kevesebbre, mint a tömeghisztéria okainak feltárására, olyan kérdések megválaszolására, hogy miért telepszik rá minden témára a nemi és faji megszállottság, hogyan vált aknamezővé a közösségi média, ahol egy ártatlan megjegyzés is kiátkozást eredményezhet vagy, hogy a politikai korrektség hatására miért lett félelmetes terep a kultúra és a tudomány világa.

A kötet stílusa az Európa furcsa halála jegyeit viseli magán, a szerzőtől már megszokott száraz humorral és alapossággal tárja fel a progresszió és az egyenlőség terén meghatározó eredményeket elért polgárjogi mozgalmak önmaguk ellen fordulását és törvényszerű szétesését. A klasszikus liberális eszméktől a posztmarxista filozófián át a kortárs szórakoztatóiparig terjedő nagy ívű elemzésben tüzetesen veszi szemügyre napjaink bolondériáit, divathóbortjait, és persze a mindezeket tápláló, nagyjából kártyavár stabilitású eszmerendszereket.

Murray kötetében a kígyó ismét saját farkába harap; könyve provokatív mű, amelynek provokációja abban rejlik, hogy ellentmondást nem tűrően áll ki a gondolat- és szólásszabadság, illetve a szabad vita joga mellett. A szerző maga így nyilatkozott erről, amikor a Danube Intézet meghívására Budapestre érkezett: „A legfontosabb dolog a szabadságjogok kapcsán annak felismerése, hogy ezeket nem csupán meg kell szerezni, hanem meg is kell tartani. Az elfoglalt domboldal nem marad örökké a mi kezünkön, nem elég csak kitűzni a zászlót és otthagyni, mert aztán valaki más elfoglalja. Ez a helyzet a jogainkkal is: mások ezt folyamatosan el akarják venni tőlünk. Mindez pedig lopakodva is megtörténhet: egyszer csak nem illik kimondanunk bizonyos dolgokat. Több irányból is veszély fenyegeti ezeket a jogokat, de a legnagyobb veszély talán saját gondolati lustaságunk. A közvélemény és a politikusok is hajlamosak úgy tekinteni ezekre, mint nyilvánvaló dolgokra, hogy nem kell megerősíteni és újra kimondani őket, de ez egész egyszerűen nincs így. Minden egyes generációnak újra meg kell tanulnia a szólás- és véleményszabadság fontosságát. Meg kell tanulnunk, hogy mit kezdjünk mások véleményével, és ha szabad társadalomban akarunk élni, akkor el kell fogadnunk ezek létezéshez való jogát, még akkor is, ha nagyon távol állnak a mi véleményünktől. És ez csak az egyik aspektus. Nem tudom, mi a helyzet Magyarországon, de Nyugat-Európában létezik egy furcsa feltételezés, miszerint jelenlegi állapotunk az emberi létezés természetes állapota, és mindez magától így is marad, ami nem igaz. Ezért tartom fontosnak tudatosítani az emberekben, hogy valami különleges dolog birtokában vagyunk, amit fontos megvédenünk.”

Figyelemre méltó továbbá az is, ahogyan az egyébként nyíltan homoszexuális szerző pengeéles logikával rántja le a leplet a #metoo mozgalom abszurditásáról, Hollywood álszentségéről és arról a lehetetlen elvárásról, amelyet a nők fogalmaznak meg a férfiakkal szemben. Míg a bűvös 2017-es dátum előtt az álomgyárban elfogadott, mi több, a show részeként kívánatos volt a magamutogatás vagy díjátadókon az oda-vissza alkalmazott, nyílt fogdosás, a #metoo berobbanása után hirtelen minden megváltozott. Pedig ott, ahol a meztelenség normálisnak számít, ahol feltalálták a „szereposztó dívány” kifejezést, nem könnyű észrevenni a határokat, és a szemléletmódbeli éles váltások nemcsak zavart okoznak, de következetlenségük okán követhetetlenek is. Többek között ezért sem lenne túl jó ötlet bármiféle etikát alapozni Hollywoodra, vagy az ott történtekre úgy tekinteni, mint irányadó morálra a szórakoztató ipar falain kívül.

A hétköznapi férfiak és nők közötti új viselkedési „szabályzat” rendszerhibáit hasonlóképp bírálja Murray, és rámutat azon képtelenségekre, amelyek megfogalmazását az átlagember gondolati lustasága akadályozza meg. Komplett iparágak épültek arra, hogy a nőket szexivé tegyék, a szexualizáció azonban visszautasított. A szerző a kozmetikai termékek mellett a push-up melltartókat és a felragasztható ál-mellbimbókat hozza példaként, s epésen jegyzi meg, hogy a „nők férfiak híján is nyilván jéghideg, hamis, felragasztható mellbimbókkal közlekednének”. Mintegy önmaguk szórakoztatására. Kijelenti, hogy ha és amennyiben a kultúránk úgy dönt, hogy nemcsak a szexuális bántalmazás, hanem a viszonzás nélküli szexuális közeledés kapcsán is mindig a nőknek van igazuk, úgy ez minden kétséget kizáróan zavarodottságot vált ki a társadalomban. Végül felteszi a kérdést: „Mit gondoljanak és hogyan reagáljanak az emberek, amikor a nők azt a női dolgot művelik? Hogyan hozzák össze azt az elvárást, hogy a nőknek mindig hinni kell, azzal a ténnyel, hogy egész iparágak épülnek arra, hogy a nők a bolondját járathassák a férfiakkal?”

Konklúzióként többek között arra is felhívja figyelmünket a szerző, hogy a tébolyból való szabadulás egyik módja az egyszerűsítés. Senkinek sem érdemes félrevezetnie magát azzal, hogy életét olyan elméletre teszi fel, amely nem ad válaszokat, nem fogalmaz meg előrejelzéseket és könnyen meghamisítható. S bizony, szavai igencsak megfontolandók!