Gerilla újratöltve – könyvajánló
A kötetben mindenki hozza a formáját, az iszlamista iszlamista marad, a feminista meg feminista, és a hataloméhes, gátlástalan politikus sem változik.
Barbárok ideje alcímmel jelent meg Laurent Obertone nagy sikerű regénye, a Gerilla – Franciaország végnapjai című kötet folytatása, s került karácsonyi ajándék gyanánt a titokládánkba. Sajnos azonban a sors akaratának köszönhetően, hogy úgy mondjam, használtan juthatott csak a fa alá. Na jó, valójában az ELMŰ karbantartásának köszönhetően. Pedig a „sors akarata” mennyivel jobban hangzott, nem?
Történt ugyanis, hogy abban a Budapest melletti kisvárosban, ahol élek, az áramszolgáltató december 16-ára jelentett be egy nagyobb lélegzetvételű áramszünetet, kora reggeltől egészen délután háromig. Sebaj, gondoltam átgondolatlanul, mit nekem ez a hét-nyolc óra, a laptopom akkumulátorral is működik, s ez idő alatt legalább zavartalanul dolgozhatok; nem pityegnek Messenger-üzenetek, nem szól a tévé, és a szomszéd sem lesz képes nyúzni a flexet. Nos, igen. Menet közben azonban számos egyéb problémával kellett szembesülnöm, amelyeket egyetlen tőmondatban úgy foglalnék össze, hogy: jó nagy sz…rban lenne a Nyugat embere egy tartós áramkimaradás esetén!
Nem volt világítás, ami persze nyilvánvaló, ha nincs áram, csakhogy ily módon, borult időben meglehetősen korlátozottá válnak a házban végezhető tevékenységek. De bevallom, nem vonzott az sem, hogy Covid idején egy bevásárlóközpontban bóklásszak vagy ücsörögjek. Nem mintha ki tudtam volna menni autóval, miután az elektromos kapu is – láss csodát! – elektromossággal működik. Bár annak idején adtak hozzá egy kulcsot, amellyel leköthető a rendszerről, ám az már rég elveszett. A számítógép persze valóban működött akkuval – vagy két órát. Aztán finis. Gondoltam, sebaj, főzök egy teát, de se a mikróban, se a kerámia főzőlapon nem tudtam vizet melegíteni, ahogy a vízmelegítőnek is áramra lett volna szüksége. És a kávéfőzőnek is. Meg a teafőzőnek. A hűtő üzemszünete, lévén december közepét írtunk, kevésbé viselt meg, de a meleg víz hiánya már annál inkább. S miután egyetlen kombicirkó biztosítja mind a meleg vizet, mind a fűtést, hiába gázzal működik, az is tetszhalottá vált; áram híján a termosztát nem tudta leadni a jelet. Ki hitte volna egy egyébként jól szigetelt házról, hogy a benne lakozó reggeli 23 fokot délután kettőre nagyvonalúan számítva is 17 fokra redukálja? S ekkor már az Edisonhoz köthető falfirka bevillanása sem vidított fel, amely szerint ha ez a mélyen tisztelt úriember nem találta volna fel a villanykörtét, ma gyertyafénynél nézhetnénk a tévét. Ebben a dacos, világvégi hangulatban, fittyet hányva az etikus viselkedés szabályaira – ha már minden összeomlani látszik körülöttem, ugye –, rossz gyerek módjára csentem ki a titokládából az egyébként nekem szánt kötetet, majd egy takaróba burkolózva, a legtöbb fényt adó ablak mellé húzódva olvastam el, egy ültő helyemben.
A Barbárok kora épp ott folytatódik, ahol a Franciaország végnapjai befejeződött, a szereplők részint ismertek, bár a sok szálon futó történetben nem is ők a lényegesek, sokkal inkább az általuk megformált karakterek. Mindenki hozza a formáját, az iszlamista iszlamista marad, a feminista meg feminista, és a hataloméhes, gátlástalan politikus sem változik. Ám a tetőt mégsem ők, egyenként döntik országukra, azaz saját fejükre, hanem a jókorára hizlalt gőgös ostobaság, egy ideológia, amelyet mostanság neoliberalizmusnak becéznek.
Aki olvasta az első részt, emlékezhet, hogy egy párizsi no-go zónában balul elsült rendőrségi akciót követően az iszlamista gettó lángra lobbant, s az anarchia futótűzként terjedt városról városra, elérve végül az ország minden pontját. A rendőröket, a bűnözőket, a terroristákat, az állami vezetőket, az újságírókat és az átlagembereket egyaránt maga alá temette a káosz. Az áram- és vízszolgáltatás pillanatok alatt szűnt meg, az élelmiszerkészletek kimerültek, a közrend, a kommunikáció, a szállítás és az orvosi ellátás úgy illant tova, mintha sosem létezett volna, s a civilizációs máz egy pillanat tört része alatt olvadt le az embermasszáról. A káosz elérte a vidéket, a társadalom széthullott, a városok pedig az erőszak, a fosztogatók és a tűzvészek áldozatául estek. Kérdezhetnénk, innen hova tovább. Mi jöhet folytatás gyanánt, lehet ezt még fokozni? Nos, Laurent Obertone tudta fokozni, s ami azt illeti, nem is akárhogyan: míg az első részben pusztán csak szikár, leíró jelleggel mutatta be a mezítelen király rusnya hátsóját, addig a másodikban egy pitypangot helyezett a nem túl nemes testrészbe. Tette mindezt ugyanabban a szikár stílusban.
A Gerilla-sorozat aligha kerül be a szépirodalom remekei közé, de nem is ez a célja. Egy olyan disztópikus jövőképet fest föl, amely a hírszerzés és a különleges erők vészforgatókönyvein, illetve polgárháborúk túlélőinek közvetlen elbeszélésein alapul, s egyes elemei már most megvalósulni látszanak. Míg az első rész a folyamatot mutatta be, addig a második kötet magát az állapotot vizionálja. Túl lehet-e élni áram, víz és fűtés nélkül, télvíz idején úgy, hogy a városok és falvak utcáin iszlamista és egyéb, fekete-afrikai bandák vadásznak fehér emberekre? És ha igen, hogyan? Hogyan lehet élelemhez jutni? És gyógyszerhez? Mi tegyen a tömeg, ha mint vágóhídra a marhákat, úgy terelik őket egy épület tetejére, hogy onnan önként vessék magukat a mélybe, pusztán azért, mert fehérek? És mit tehet egy maroknyi harcos, a francia idegenlégió tagjai, amikor hevenyészett erődjükben, az oltalmuk alá kéredzkedett állampolgárok olyan ötletekkel állnak elő, amelyek előidézték a tragédiát, de ők mégsem látják saját mentalitásuk és az események láncolata közti összefüggést? Ezekre a kérdésekre keresi realista válaszát Obertone.
Cachet doktor sérülten bár, de túlélte az ország felperzselését, így a második kötetbe is bekerülhetett ez az okos, bölcs és maróan cinikus szereplő, aki nem mellesleg a kedvenc karakterem. Amit az első részben megfogalmazott egy, az utcai zavargásokban megsérült, átlag francia férfibeteggel folytatott beszélgetésében, az a Barbárok idejében látszik kiteljesedni:
– Nem ártottam nekik semmit, de azt sem mondom, hogy ez az ő hibájuk. Közös a felelősség. Ezek a fiatalok a lepusztult szegénynegyedek áldozatai…
– Sosem gondolta, hogy pont ezek a fiatalok pusztítják le a negyedeket, ahova csak beteszik a lábukat? Meg alkalomadtán az embereket is, akikbe belefutnak.
– Nem… Nem hiszem. Nem szabad általánosítani. Másrészt…
– Egy bajom van ezekkel a hülye szlogenekkel! – szakította félbe durván az orvos, és kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy legyet akarna elhajtani.
A beteg megdöbbent.
– Végül is, doktor… Mindenkinek joga van a véleményéhez.
– Ez nem vélemény, ez egy dogma! Egy tananyag, amit felmond. Évek óta ezzel a propagandával akarnak meggyőzni minket, hogy dacára minden katasztrófának, nem szabad nem együtt élnünk velük. Na, itt az eredmény! Ott volt a pokol az orra előtt, kapott belőle még az orrába is, és még mindig nem látja. Ön fehér, úgyhogy egyedül ahhoz van joga, hogy beveresse a képét.
– Sokkal durvább szavakat használ, mint ahogy gondolja.
– Nem. Sokkal durvábbak a gondolataim, mint amilyen szavakat használok. És hamarosan a tettek még durvábbak lesznek. Nem marad semmi ebből az országból. Csak kőhalmok és járványok.
– Maga egy öreg reakciós, ugye? Régen minden jobb volt, nem igaz?
– Természetesen, főleg maga nélkül.
A beteg felháborodott. Az orvos meg elmosolyodott.
– Amúgy sem fog semmit megjegyezni a beszélgetésünkből. Az utca megmarta, és most kérdéseket tesz föl magának. Nekem megvannak rá a válaszaim, de magának nem tetszenének. És ha az ütések nem ébresztették föl, a szavak sem fogják. Úgyhogy maradjunk ennyiben. És az a legkülönösebb, hogy nem maga az egyetlen. Még néhány órán át bódult lesz. Van rá esély, hogy visszajönnek a fájdalmai. Majd adunk rá csillapítót. Nem súlyos az állapota, a lánya jól van, és kint is teljesen normálisan omlik össze minden. Úgyhogy próbáljon meg pihenni.
Gerilla 1. – Franciaország végnapjai, Kárpátia Stúdió Kiadó, 2019
Gerilla 2. – Barbárok ideje, Kárpátia Stúdió Kiadó, 2020
