Bokszol és verseket ír
Nem néztem utána, korábban valaha is volt-e már bokszoló, aki egyben költő, illetve költő, aki bokszoló – most biztosan van egy ilyen, a bolgár Palmi Rancsev, aki a Petőfi Irodalmi Ügynökség Writers in Residence Programjának első vendége Pécsett. Egy teljes média-napot csinált végig jó kedvvel az augusztusi kánikulában.
Rancsev, akinek csupán néhány novellája jelent meg magyarul, hazájában igazi sztár: 2019-ben ő nyerte el az Év Könyve díjat. De aki esetleg nem olvasott tőle, az is ugyanúgy ismerheti a nevét, hiszen valaha jeles öklöző volt, majd egészen a riói olimpia végéig (2016) a bolgár bokszválogatott szövetségi kapitánya.
Ja, így könnyű, mondhatnánk. Holott nem is.
Magyarországra természetesen íróként érkezett – mégis a PVSK pécsi, Verseny utcai ökölvívó-termében kezdődött a forgatási nap. Nem láttam a helyi bunyós főnökök, Alvics Gyula és Borovics Zoltán arcát, mikor telefonon kértem tőlük ezt a lehetőséget, hogy jönnénk egy költő-bokszolóval, de az biztos, lelkesen támogatták a dolgot, várták Rancsevet, aki hozta a saját szerkóját, és pár perc alatt átöltözve már püfölte is a boksz-zsákokat, majd a kedvéért mozgósított „ellenfeleket”, a volt válogatott Pesti Józsefet és a jövő reménységének számító Borovics Balázst. Látszott, hogy mindez nagyon a saját közege – miért is tagadta volna? Bár aztán Völgyi Tóth Zsuzsa riporter kérdéseire rendre jöttek a jópofa válaszok, hogy a boksz és az irodalom voltaképp nem is nagyon különbözik egymástól: mindkét tevékenység lényege valamiféle kontaktus; hol a ringben veled szemben ugráló ellenféllel, hol az olvasóval.
Rancsevvel szerencsénk volt azért is, mert profi sportolóként, szövetségi kapitányként tudja, miképp működik a média, mit jelent egy film elkészítése. Türelmes volt és megértő. Elvégre mindenki csak a dolgát végezte – tolmács, operatőr, hangmérnök, riporter, és hát ő maga is.
Aztán letusolt, és megújulva, teljesen irodalmi alkotóként mehettünk a Széchenyi térre. Míg újfent megkávézott (rendes profiként nem eszik hús, nem iszik alkoholt, egyedül a kávé a gyengéje…), megérkezett Gilbert Edit műfordító, tanár, akivel egy korábbi ittléte alkalmával már megismerkedett, valamint P. Hováth Tamás, aki az egyik legpécsibb ikonról, a Zsolnay-családról írt az utóbbi években trilógiát. Eltársalogtunk. Tényleg mindenről lehetett vele beszélgetni, a mögötte lévő három hónapos karanténról (Palmi jelenleg Barcelonában él), az irodalomból való megélhetés nehézségeiről és persze újra és újra a bokszról is, még ha mi nem is nagyon értünk hozzá… Például elmesélte, hogy amikor először találkozott Papp Lacival, akire istenként tekintett fel, feltűnt neki, milyen kis keze van a magyar legendának, és sokáig töprengett azon, hogy lehet ilyen pici kézzel akkorát ütni…?
A főtérről áttettük székelyünket a Tettyére. A néhai derviskolostor nagy hatást tett rá, sűrűn kattogott a mobilja (azt csak később konstatáltuk, hogy a nap során lelkesen posztolta saját Facebook oldalán az eseményeket). Külön kellett tenni egy kört Rétfalvi Sándor Krisztus-szobra felé; jellemző, hogy fürgén kipattant a kocsiból, átugrott a kerítésen, két-három lépéssel fent volt a sziklán, majd ugyanez vissza. Ilyen, amikor valaki nem kávéházi költő…
A portréfilm-felvétel utolsó állomása volt a Felsőmalom utcai írórezidencia, ami 2007 óta fogadja a szerzőket. Ez már a leghagyományosabb értelemben vett író-interjú volt: költőnk alkotói lakában, háttérben a nyitott laptoppal. Noha aztán kiderült, hogy Rancsev verset csakis kézzel ír, és mindennek illusztrálására előkapott egy sűrűn teleírt lapot: ezt már itt alkotta Pécsett, mert különösképpen megkapta egy vörös pólós figura, akit a belvárosban látott magában motyogni, és ihlető erővel bírt a számára a leendő „Pécsi versek” ciklusba.
Mi tagadás, délután 4 felé azért már mindannyiunkon mutatkoztak a kókadás jelei. De költőnk, jó sportolóként tudta, hogy a „meccsnek” akkor van vége, amikor – nos, amikor elmegyünk és hagyjuk lepihenni. Amolyan vágóképként utoljára még elmasírozik kétszer-háromszor az írólakás előtti folyosón, bemegy, és írni kezd – ezt veszi a kamera.
Majd amikor testületileg elbúcsúzunk tőle és magára marad, akkor tán kissé ernyedtebb tartásban bemegy és végre megebédel…
