Csender Levente: Különös év van mögöttünk
Ezt az évet, ha egy szóban kellene kifejeznem, akkor ez lenne: Déva. Ha személy: Csaba testvér. Ha könyv: Böjte Csaba füveskönyve.
Már tavaly karácsonyra szerettem volna kimenni a gyerekeimmel Csaba testvér árvái közé, hogy kicsit ébredjenek fel a sajátjaim is, hogy van a miénk mellett egy másik világ, egy szegény, el- és szétesett világ, ami csak úgy marad meg, ha valaki összetartja. Nem mentem ki karácsonyra, de nem mentem ki szilveszterre sem, pedig Csaba testvér január első napjaiban tartott lelkigyakorlatot a matektanároknak. Túl sok volt a megbukott gyerek, s Csaba testvér nem a gyerekek fejét mosta meg, hanem a tanárok lelkét. Nagyon jó hozzáállás. Tetszett. De erről lemaradtunk. Ráadásul Borszéken volt, lehetett volna sízni is. Még mindig nem indultam neki. Aztán jött a pandémia, már nem is tudtam.
Nyár volt már, mire kimehettünk fotós kolléganőmmel Dévára. Gyorsan befogadtak a gyerekek. Új otthonra, új társaságra akadtunk. A gyerekek hívtak „baszketozni”, focizni, és felfutni magos Déva várához. Csaba testvérrel meg többnyire utaztunk a 22 ház közt. Ő dolgozott. Megvette a piski csatateret csárdástól, hogy legyen egy nemzeti emlékhely. Létrehozta a Szent László Alapítványt, amit Gyulafehérváron épp 2020. június 4-én, Trianon után száz évvel jegyeztek be. Dévától húsz kilométerre van Piski, a Sztrigy folyó partján, és lesz ott egy nemzeti emlékhely. Ez egyetlen emberen múlott, akit úgy hívnak, hogy Böjte Csaba. Miért kell nekünk egy új csatatér? Bem apó? Petőfi? Győztes csata? Igen, nagyon kellenek azok a helyek, ahol egy kicsit is győztünk, nagyon kell a kapaszkodó ebben a koronavírus-járvány sújtotta, a végét vizionáló Európában. El akart indulni, hogy létrehozzon egy új egy dél-erdélyi Caminót, ami Vajdahunyadtól Belgrádig, azaz Nándorfehérvárig tart, mert Hunyadi Jánost magukénak vallják a magyarok, de a románok és a szerbek is, és legyen ez a dél-erdélyi Camino a megbékélés Caminója. Ez csak az első pár nap volt, amit láttam Csaba testvér működéséből, és a Jóisten megadta, hogy én ezzel az emberrel, korunk szentjével, akihez hasonló kétszáz évenként, ha születik, öt hetet eltöltsek. Hosszú utakra mentünk a Bánáttól Bákóig. Kézdivásárhelytől Gyergyóig, Keresdtől Csíksomlyóig. Sok gyerek, sok nevelő, sok élmény. Öt hetet, de időn kívül éltünk, csak a tettek közt, s útközben beszélgettünk. Beszélgettünk néha, mint egy szerzetes meg egy író, de inkább mint két székely, akik félszavakból értik egymást. Nekem volt egy csomó kérdésem, amire eddig nem kaptam választ, és ezeket feltettem Csaba testvérnek, és ő utazás közben válaszolt. Jók voltak ezek a beszélgetések, mélyek, őszinték. Közben meg jókat nevettünk, átlengte az utazásainkat a ferences derű, a jókedv. Láttam az embert, habitusban és habitus nélkül. Lelki gyakorlat is volt ez az út, mert Csaba testvér minden nap misézett, s ezek a misék magukra hagyott kápolnákban, a Gyergyói-havasokban és hasonló helyeken is voltak, mert a Jóisten mindenhol ott van. Csaba testvér mindig a kor kihívásaira ad választ. Amikor rengeteg gyerek volt az utcán, akkor az ő válasza az volt, hogy befogadta őket. A pandémiára a válasza az volt, hogy minden nap misét közvetített onnan, ahol épp voltunk. Így lett ez az utazás lelki gyakorlat, így született meg Böjte Csaba atya füveskönyve, ami több tízezer embernek ad vigasztalást ebben az őszi-téli pandémiás időben is. Nagyon nagy öröm, hogy korunk szentjével utazhattam, hogy ott lehettem egy nyarában, krónikása lehettem. Micsoda nyár volt, talán életem nyara, talán még fel sem fogom, hogy mekkora ajándékot kaptam az élettől.
Különös év volt ez, ami felforgatta a világot: ami fent volt, alulra került, ami lent volt, felemelkedett. Persze nem ilyen egyszerű, de én valahogy úgy képzelem el, hogy a Jóisten beledobálta az emberiséget egy nagy fazékba, megfűszerezte egy jó kis vírussal, aztán megkeverte. Lett ebből rengeteg tragédia, elhunyt sok idős ember. Sokan gyászolnak. Mégis azt gondolom, hogy a járványok történetében ez egy kíméletes vírus, mert nem bántja a gyermekeinket. Az lenne az igazi tragédia, ha a gyermekeinket kezdené magával ragadni. Ez egy figyelmeztetés az emberiségnek, hogy gyengeségére, halandóságára ráébredjen, és elkezdjen egy élhetőbb életet kialakítani magában, maga körül. Azt, hogy ez sikerül-e, nézzük meg az új évben. Az Isten meglökte hatalmas hintáját, és az megy fel-le, fel-le. Ha már rajta ülünk, élvezzük ki.
