Dadogós novella
Balázsnak
A bánat fáradt gebén elporoszkált mellettünk a város felé, a piactéren lángost evett és sört ivott, majd mielőtt továbbállt, ránk kacsintott. Tekintetét pár nappal később Muzsi arcán láttam viszont.
Muzsi a barátunk volt. Nem hiszem, hogy tudta ezt. Mi sosem mondtuk neki.
A piactéren egy kupacban állva, vagy a kofák padjain ücsörögve, sört vagy kannás bort, néha olcsó pálinkát kortyolgatva lassan múlt az idő. Szemben a Nagytemplom órája el-elütötte a negyedeket, de mi észre sem vettük, hogy megint eltelt egy negyedóra. Egész napokat sem vettünk észre.
M-m-mit-mit csi-csináltok i-itt, kérdezte egy kövérkés srác, arcán maszatos volt a szomorúság. Mi a neved, szólt rá a Kicsi, mutatkozz be szépen, gyere már ide, ne parázz. Mú-Mú-Muzsi… felelte büszkén, amit úgy mutatott ki, hogy felemelte az állát, és fátyolos szemével végigpásztázott rajtunk. Akkor mostantól nekünk Múmú leszel, röhögött a Kicsi, és vidáman oldalba bökte a Colost, aki éppen egy kifli végét próbálta lenyelni. Haggyálmár békén, böfögött erőteljeset, nem látod, hogy épp kajálok, nem érdekel ez a kecskesrác. Kecske, kérdezte Rozi egy kupac kabát alól, amitől ránézésre semmiben sem különbözött, miért pont kecske. Rozi mindig úgy fázott, mint a koratavaszi szél, ami nem csoda, hiszen alig volt negyven kiló, ugyanannyi éves, és a szerveit valószínűleg már feloldotta az alkohol. Me-me-men-mennem kell, közölte Muzsi, és a közlése szenvtelen volt, tényszerű, mintha csak azt állapította volna meg, szép ez a nyári délelőtt. Maradj, szóltam rá, már láttalak itt. A hangom erőteljes morgás lehetett, egy vulkán hörrenése, amikor az ősidőt büfögi fel tajtékosan. Hozzászoktam a parancsoláshoz. A kis csapatom már elfogadta ezt. Muzsi ijedten, egyszersmind kíváncsian nézett rám, és ez tetszett. Gyere már ide, kérsz sört, böktem felé az üveget. Eltűnődtem, hány éves lehet. Kortalan arcán együgyű báj és fakéregszerűen rámerevedett keserűség, amit kiemelt a gyerekes maszat, a reggeli lekvároskenyér maradéka. Ne-ne-nem me-me-mehe… Naugye, hogy kecske, vihogott a Colos, gyere, beszélgessünk rendesen. Nagyon tudott kötekedni, ha unatkozott. Be-be-beszél-beszél-getni, mosolyodott el hirtelen a fiú, i-i-i-igen, az-az-az j-j-jó le-le-lenne, mondta, de elfordult, indult volna. Colos visszahúzta: maradj! Ne-ne-nem sza-sza-szabad, dadogta ijedten, elkapta a kezét, a né-né-né-néni mo-mo-mo-mondta. Mit mondott a néni, kérdezte Rozi kedvesen, elmondod, ha adok egy puszit? Feltápászkodott, kiemelkedett gyűrött rongyai közül, mint elhasznált sellő a habokból, és parafa ajkaival megcsókolta az arcát. A fiú elvörösödött. R-r-ro-ro-rosszak va-vagy-vagytok, a né-né-néni… dadogta Muzsi. Rozi belekarolt, közelebb húzta a díszkút lépcsőjéhez, amin ültünk. Hát olyan rossz vagyok én, kérdezte a szemébe nézve. A fiú arcán félelem, a szemében vágy. Le nem vette a tekintetét Roziról. A Kicsi sört adott a kezébe, húzzad meg, bíztatta, ne parázz. Mind röhögtünk, amikor az első kortyot undorodva kiköpte. Ke-ke-kese-keserű, mondta. Rozi megsimogatta a haját. De te édes vagy, mondta, és ránk kacsintott. Rászóltam, hogy hagyja békén, kikészíti a srácot, de csak nevetett. Te leszel az én szerelmem, búgta Muzsi fülébe. Hagyd már abba, mordultam rá, meghülyíted egészen. Te meg menj, hessegettem Muzsit, húzz el innen. Ijedten elkotródott, hátra-hátranézve Rozira, mintha arra várt volna, hogy a nő utánamegy. De az csak röhögött a foghíjas szájával. Ő volt az egyetlen ember, aki úgy tudott tele torokból nevetni, hogy rázkódott bele, de a szeme hideg és kifejezéstelen maradt. Utáltam, ha Rozi nevetett, a hátam is borsózott bele.
Rozit egy vasúti váróteremben szedtük össze. A Kicsi találta, majdnem ráült, azt hitte, egy ottfelejtett télikabát. Sovány volt és észrevehetetlen, a pia elvette a testét és lassacskán az eszét is egészen. Tarhálni kezdett és magát ajánlgatta. Koszos volt és büdös, elzavartuk, elfoglaltuk a helyét. Kényelmes pad volt a marhavagon után, amiben ideérkeztünk. Egy félóra múlva visszajött, megmosakodott, megfésülködött, valahol szerzett tiszta blúzt. Úgy nézett ki, mint egy festmény vázlata, vékony, alig látható kontúr a komor háttér előtt. Azt mondta, régen gazdag volt és tele volt szép ruhákkal. Fura pöszén mondta, mert hiányzott egy foga elől. Egy pasi ütötte ki, amikor pénzt kért az aktusért. Mondtam neki, hogy máskor előre kérje. Háromezer, felelte Rozi. Kiröhögtük. Azután valahogy mégis velünk maradt. A Kicsi nagyon ragaszkodott hozzá. Asszem az anyját képzelte bele, akit sosem látott. A Kicsi tizennégy éves és egy árvaházból szökött meg. Egy kerítésen találkoztunk, épp bemásztunk egy strandra. Azóta velünk van. A Colos vette a védelmébe. Ő a legidősebb, megvan már ötven. Vagy több. De száznak néz ki. Én bírom, régóta lógunk együtt. Néha irkál valamit egy szamárfüles füzetbe, ha kérdezem, azt mondja, híres verseskötet lesz belőle. A Kicsi most olyan, hogy Rozi az anyja, a Colos az apja, és azok ketten össze is jöttek a kedvéért. Én meg valami nagybácsi féleség lehetek. Együtt utazunk kábé egy éve.
Muzsi sokszor oldalgott a közelünkben, óvatosan, mint róka a bográcsban kint felejtett csirkepaprikás körül, kívánja is, de túl forrónak is találja. Szóval tartott tőlünk. A városiak az orrukat is húzták a közelünkben. Azt mondták, koszosak vagyunk és csapzottak, alig várták, hogy továbbálljunk. Pedig mi jóléreztük itt magunkat. Lassan szokott közénk, Rozi meg-megsimogatta, sugdosott a fülébe, fene tudja, miket mondhatott neki. Végül egész napokra velünk maradt. Muzsit a város nevelte, együtt felügyelték, mindenki etette, de főleg ismerték, kedvelték, beszélgettek vele. Amióta velünk töltötte az idejét, a felénk áradó gyűlölet is alábbhagyott. A kofák néha adtak ezt-azt, a piacnap végén megmaradt zöldséget, gyümölcsöt, vagy csak hoztak pár üveg sört, lángost, kollektív csavargói lettünk a városnak, legalizált hajléktalanok, akiket befogadtak a piactérre, ahogy Muzsi volt a kollektív szerencsétlen, akit mindenkinek szánni kellett és kimutatni együttérzésüket, mielőtt még valaki megszólná őket. Megtudtuk, hogy egészen kicsi volt, amikor elvesztette a szüleit autóbalesetben itt, a városka határában. Ő is megsérült, évekig kórházba hordták kezelésekre, de sosem lett teljesen ép, visszamaradott lett és dadogni kezdett. Rokona nincs, a város egy idős nő gondjaira bízta.
Ro-Ro-Rozi ho-hol va-an, kérdezte egyik reggel, amikor megjelent a díszkút lépcsőjénél, a piactér sarkán. A Kicsi nyeglén válaszolt, mi közöd hozzá, Múmú, szállj le róla, és rólunk is, húzz el, mint törött sarokvas a nagykaput. Valahol meg tudtam érteni, hiszen Muzsi mintha befurakodott, befészkelt volna közénk, a családunkba, és kezdte Rozit egészen kisajátítani. Ragaszkodott hozzá. Mint szőlőkacs a kordonra, úgy kapaszkodott rá. Rozi egész nap puszilgatta, babusgatta, őrületbe kergetve ezzel a Colost és a Kicsit. Egyszer meg is próbáltam beszélni Muzsi fejével, hogy hagyja ezt abba és ne lógjon rajtunk állandóan, de szerintem fel sem fogta, mit mondtam.
Azután megjöttek az esők, az ősz, mint admirális lepke, vörösbarna szárnyakon billegve röppent be a piactérre, csapongva versenyt repkedtek falevelek, fáradt legyek és elhaló szélfuvallatok, mi pedig arról beszéltünk, továbbállunk melegebb helyre, fedél alá. Egy különösen vizes napon a piac gondnoka nagy gumicsizmásan hozzánk trappolt át a pocsolyákon, és óriási kulcsával kinyitotta nekünk a raktárt, ahol a kofák tartották piacnapokon a pultokra ki nem férő árut. Rozi be is rendezett egy sarkot kabátjainak halmával és alájuk fekve nem is szándékozott kimozdulni tavaszig. Muzsi is itt látogatta, amikor csak tehette, bár a zordabbra forduló időjárás miatt ritkábban jött, mint ezelőtt. A Kicsi egyre inkább úgy viselkedett, mint egy kamasz a nemtörődöm anyjával, szólt hozzá, és ha nem kapott választ, belerúgott a kabáthalomba, mondván, hogy na! Kezdett eltávolodni választott szüleitől, ahogy azok is egymástól. Ilyenkor azért a Colos jókora frászt kevert le neki pusztán atyai szeretetből, és elsorolta, mi minden fájdalmas dolgot fog vele csinálni, ha még egyszer, és hogy a keze nyoma lesz az ülepén, meg a spiccéé a segglyukában, ha abba nem hagyja az erőszakoskodást. Tekintve, hogy a Colos bivalyerős volt, parasztgyerek, aki kisgyerekkorától krumpliszsákok rakodásával edzett az élet viszontagságaira, és amit olyannyira megunt, hogy huszonöt éve nem ment haza és nem is dolgozott, mondván, gyerekkorában kidolgozta az idejét, most már önkéntes nyugdíjba vonul és élni akarna inkább, szóval a Kicsi komolyan vette az elhangzottakat és elrobogott. Ilyenkor mindig csapzottan, elcsigázva, és rendszerint csontrészegen jött vissza, nem kímélve alig tíz négyzetméteres menedékünket az okádásától. Mire kipenderítettük, már késő volt, a félig emésztett sör savas bűze már belül maradt. De ne legyünk finnyásak, bármelyikünkkel megeshet.
Amióta úton voltam, sosem ültem meg egy helyen ilyen hosszan. Nem a letelepedés az utazás lényege, hanem a haladás. A megérkezés maga a halál. A lényeg a távolodás, az iránya és állomásai nem számítanak. Mindenütt jó, csak egyhelyben nem. Ráadásul kezdett a raktár otthonossá válni. Egyszer a Colos egy szalmabálával állított be, finom, száraz, nyármelegen illatozó szalmával. Egyből fekhelyek alakultak ócska rekeszekből, puha, sosem volt ágyak. Azután jöttek a takarók, a Kicsi szerezte őket, nem kérdeztük, honnét. És villanykörte a kiégett helyébe, bár erről a gondnoknak nem szabadott tudni, mert kikapcsolta volna az áramot. Szóval mehetnékem volt, de a többiek maradni akartak a télre, ilyen jó helyünk sosem volt, sosem lesz, mondogatták, sosem, sosem. Engem egyre jobban idegesített az ücsörgés, már ott tartottam, keresek valami munkát, ami mindennek a feladása lett volna. Régen persze, még az út előtt dolgoztam, szép irodában, szép ruhában, szép emberek között szép dolgokat, de ennek vége lett, mint az egyszeri boldogságnak a mesében. Egyedül Muzsi tudott felvidítani, gyerekes naivitása ékesen tiszta volt, mint a téli levegő a puszták felett hóesés utáni alkonyon. A Kicsi sokszor elkóborolt, lazultak a kötelékek, olykor a cigánytelepen találták, máskor egy kocsma mellett, néha meg lányokkal látták, akiknek ő volt az izgalmas kívülálló, a kockázatmentes kaland, magán hordozta a távolság illatát, ezért sem lehetett hozzá közel kerülni. Sikeres volt tehát és az ösztöne feléledt. Távolodott.
Már leesett az első hó, esteledett, amikor Muzsi megjelent. Tudod te, Múmú, kérdeztem, hogy milyen a nagyváros, az ünnepi fények, a várakozás. N-n-nem, ingatta a fejét, d-d-de sz-sz-szé-széple-le-het. Mosolygott, álmodoztunk. A díszkútnál ácsorogtunk, nem akarózott bemenni a raktárunkba. Friss este volt és nyugodt. A piac melletti utcán egy Mikulás haladt serényen. Te Múmú, kérdeztem, neked mit hozott a Mikulás. Köl-köl-kölnit, mosolygott. Minek az neked, nevettem, nem Húsvét van, most nem kell locsolkodni. Ro-Ro-Roz-Rozinak ad-adom, felelte, és kivett a zsebéből egy olcsó kis üveget, mutatta, le-le-leve-levendula. Nagyon szereted őt, igaz, kérdeztem. I-i-ige-igen, felelte szégyenlősen. Néha a legfurább helyen is találunk szerelmet, suttogtam. Muzsi bólogatott. Te-te-te, intett felém, te is-is vo-voltál, kérdezte. Elmeséltem neki. Hogy megismerkedtünk, boldogok voltunk, a cifra esküvőt, a közös napok nagyszerűségét, a haját reggel, ahogy tekeredett a nyaka körül, és hogy sokszor mondtuk ki ugyanazt egyszerre. És elmeséltem a sápadtságát, a kórházat, és hogy nem voltam hajlandó kimondani a szót, ahová készült, és hogy többé nem gondoltuk ugyanazt. És a temetést, ahonnan soha nem mentem haza. Muzsi hallgatta a történetet, nem szólt, csak bólintott, vállon veregetett, mintha ki tudja mióta a legjobb barátok lennénk, és elindult a raktár felé. A többiek ezt nem tudják, szóltam utána, maradjon is így. Felemelte a kezét, jelezte, érti, és belépett.
Sokáig elácsorogtam odakint, hagytam nekik időt, az eget néztem, a csillagokat, pálinkát kortyoltam, délelőtt adta egy árus, valami külföldi, cirill betűs. Mar, mint a sav, de bódít is, a legrosszabb módon, a gyomron át, éreztem, másnap beteg leszek, de nem hagytam abba. A Göncölt kerestem és ittam. Fura lett a fény, eltűntek a csillagok, narancsos szín töltötte meg az eget. Égett a raktár, hatalmas tűz tört fel, már a tető is lángra kapott, amikor kitámolygott Rozi. Az ajtó lángolva billegett egy darabig, mintha várná, hogy valaki más is kijöjjön még, majd reménytelenül, tompa puffanással a földre zuhant, szikraesőt zúdítva szerteszét. Múmú, kiáltottam, Muzsi, hol vagy, rohantam, ahogy részeg lábaim engedték, elbotlottam, elkaptam Rozit, aki tanácstalanul támolygott az épület előtt. Sértetlen volt, a haja égett meg kicsit, disznópörkölés szaga volt. Ho-ho-hol van, lihegtem, hol van, Mú-Muzsi hol van.
Rozi kezében cigivel kimászott a kabátkötegből, Muzsit hagyta feküdni, mindjárt jövök, csak pissentek egyet, mondta, és elindult. Nem emlékezett rá, mikor ejtette ki az ujjai közül a cigit. A behordott szalma és a kabátok másodpercek alatt fellobbantak, azonnal óriási tűz keletkezett, robaja elnyomott minden hangot. A tűzoltó szerint Muzsi nem szenvedett sokat.
A Kicsi itt ül mellettem, alszik, feje billeg a vonat ütemére. Rozit elvitték egy intézetbe, állítólag már ott is marad, nem tudja feldolgozni az esetet, és amúgy sincsenek már szervei. A Colos kiköltözött egy tanyára, szállásért és kajáért melózik, kiderült, mégis élvezi a munkát a földeken. A kerekek Muzsi hangján dadognak, ahogy hazafelé haladunk,
sesese-segí-segí-segíts, sesese-segí-segí-segíts, dobogják állandó ismétléssel.
A bánat leül velem szemben, sört bont, iszik. Megkínál, elfogadom.
