Döme Barbara: A folyosó
Anyám azt mondta, ne szüljek, az nem illik hozzám. Hittem neki. Amikor először teherbe estem, túl szűknek éreztem az anyaságot, úgy szorította a testemet, mintha tíz éve száradna rajtam a gipsz. Másodszor meg lötyögött rajtam, azért kellett megszabadulnom tőle. Aztán megtalált az önvád. Hátamra pakolták, soha többé nem bírtam megszabadulni tőle.
Most itt állok, ezen az aranyban fürdő folyosón. Szoknyám széle életre kell, mintha hátra akarna húzni valami láthatatlan kéz. És ekkor látom, hogy a kéz, mely a ruhám aljába kapaszkodik, mintha csak az élete múlna rajta, nem vízió. Hozzá kapcsolódik egy csöpp test, két görbe kis láb és egy fordított újholdat formázó rózsaszín száj. Fázom, jeges kristályok fúrják át a szöveteimet, érzem, sodró folyóként önt el saját vérem. Itt halok meg. Nem illik a vérem ehhez az öt kis ujjhoz, kivetné magából ez a folyosó kékké merevedett, kiüresedett lélekházamat. Szőke pihécskék lebegnek fejbúbján. Olyan, mintha kiskacsák táncolnának a kobakján. Még csilingelő hápogásukat is hallom.
A szeme az eső utáni üde erdő színét idézi. Van benne valami az őszi avar játékosságából is. Úgy néz fel rám százhúsz centiről, mintha váltig meg lenne győződve arról, képes belém hatolni. És ha igaza van? Ha képes rá? Mit teszek akkor, ha kristályporrá zúz, és apró tenyerével anyát gyúr belőlem? Mert hiába bújtatta el titkos tervét, érzékeim annyira kiélesedtek ebben a tágulni nem képes alagútban, hogy még ő sem tud átverni. Lehet, nincs is szándékában. Lehet, hogy egész egyszerűen közölni szeretné velem: engem választott. Merre találok repedést ezen a folyosón, merre találok rést, melyet rettegésem a mennyország kapujává tágíthatna? Merre találok egy aprócska lyukat, mely cinkosom lenne akkor, amikor testemet csalárd módon levetem, és titokban itt hagyom? Merre találok vészkijáratot ezen az aranyban fürdő folyosón, melyet börtönömmel tett hasonlatossá a rám kövesedett baljós érzés?
Egy szó, mely épp most hagyja el ajkait, utat talál magának. Tudom, felém tart. Megpróbálok kitérni előle, de nem tudok ellépni sem balra, sem jobbra. A folyosó hirtelen olyan szűkké válik, hogy már a lélegzetem sem fér el benne. Gondolataimat úgy löki ki magából, mint a védekező szövet a vadhúst. A szó, melytől egy életen át rettegtem, s melynek valódi létjogosultságát soha senki nem tárta fel előttem, mint a száguldó gyorsvonat talál el. Maga alá gyűr. Kiáltanék, jöjjön valaki, és húzzon ki, mielőtt késő lesz.
Ismerős illatot érzek. Már nemcsak a lábamat és a kezemet veri béklyóba, hanem az egész testemet beszövi. Gondos pók sem dolgozhatna lelkiismeretesebben. Ő teszi ezt velem! Aprócska lelkéből sarjad ez a káprázatos, sérülékeny háló. Most már tisztán érzem, ennek van vaníliaillata. Anyám cukrász volt. Már csak erre az illatra emlékszem, ha rá gondolok.
A háló nem enged, hamarabb esne szét a világ reménytelen kapálózásomtól, mint ez a rám küldött édes páncél. Rettegek, mégis egyre jobban óhajtom szorítását. Olyan, mint mikor a szél felkapja a falevelet, kecsegteti, ringatja, aztán leveti a betonra, hogy áldozata lehessen az első cipőtalpnak.
Túl kicsi még ahhoz, hogy képes legyen játszani velem, de óriás akkor, amikor a szemembe néz. Szivárványban pompázunk, gyöngytörmelékekké zúzódunk, majd új, közös életté szerelmesedünk.
Tágulni kezd a folyosó, hasítékain mindenfelől ragyogás tör be. A félelem, mely néhány perce szétmarcangolni készült, most puha pamuttá szelídült. Körém fonódik.
Itt állok, ezen az aranyban fürdő folyosón, és nézem azt a rózsaszín szájacskát. Olyan elszántan próbálja formálni a szavakat, mintha az élete múlna rajta. Virágok nyílnak a szájából, mikor ismét szól: anya. Kézen fog. Az ajtó a folyosó végén szélesre tárul.
