Döme Barbara: Születésnapomra
Negyvennyolc éves lettem én, novella ez, nem költemény, nem is csecsebecse.
Még élek, s ez több mint ígéretes, nem halni sorra, esni bele az ásító sírgödörbe a járványcsendben. Kezem karikát formál, távcső szemem előtt, kémlelem a nyárutót, most hagytam el vagy csak érzéki csalódás a vénülés? Mind elmegyünk majd, Isten hóna alá bújunk, s mosolygunk napestig.
Nehéz év volt a negyvenhetedik, pedig csak egy négyes és egy hetes. Számsor egyenes vonalakból. Egyenlet rólam, rólad, rólunk. Kiszámítottuk, elbuktunk. Te már örökre negyvenhét maradsz. Negyvenhétszer imádkoztam, hogy szakadjon szét a bizonyosság, tapossuk, mint cigarettacsikket, s legyél negyvennyolc. S most én lettem helyetted, te csendben alszol. Még hallom nevetésed, látom a homlokodon rakoncátlankodó hajtincset. Félek. Mi lesz, ha a negyvenhét téged is végleg magával visz, oda, ahova csak a négyesek és a hetesek mehetnek? Imádkozom, árnyéktestekből font koszorú a falon, arcod buborékban.
Fekszem a konyhakövön, arany színű mákszemekkel borított égboltot képzelek a háztető felé, lépcsőt talpaktól fényesre koptatott tegnapokból, hozzád. Le nem írt sms-t utolsó leheletedből. Helyetted leszek negyvennyolc.
Anyámra gondolok, hogy milyen volt testéből formálni, fogni kezem, majd elengedni, lépésre biztatni, megállítani, csak adni, adni és adni. Anyámra gondolok, az óvó csendre méhében, hófehér kezére, ahogy nyújtja. Holnap ki fogja meg ott a távolban, ki óvja csendjét, ha én itt vagyok? Széttép a belsőm, szabadulni akar a tudat. Beszélek Istennel, hogy vigyázzon rá helyettem ma és mindörökké.
És apámra, ki már csillagokkal táncol. Úgy képzelem. Cigarettája parazsában látom magam, szőke hajam befonja. Pohárba tölti ígéretét, holnap megissza. Dohányillatú tenyerével simogat, bocsánatkérő szavakat lépdel a sáros aszfalton. Mondatok porból és vízből, kukába gyűrt bűnök.
Lassan mennem kell, jönnek a vendégek. Jókívánságokat pakolnak bolti tortára, az enyém is rendelt, csak kicsit lenyomkodtam az egyik oldalát, hogy azt higgyék, én sütöttem. Így megdicsérnek majd. Én meg örülök. És nem szólok, hogy a könyv, amit X-től kaptam, tőlem volt a harmincadik születésnapjára. Megismerem, kitéptem belőle a dedikációt, jól sikerült, alig látszik. Még megmérem a vérnyomásom, a cukrom is az égben, ez is a stressz, mondják, majd kérdik, van-e még pezsgő, aztán felhívják a szeretőjüket.
Negyvennyolc éves lettem én. Szeretnék egy pöttyös ruhát. Kék szövetből, nagy fehér karikákkal. Szalmaszállal a számban lógatnám a lábam egy fa tetején, és számolnám a ruhán a pöttyöket. Mire a végére érnék, a pöttyök szép sorban legurulnának a lábszáramon, szétfutnának a fa alatt, anyám kacagna, apám kergetné őket, s így tovább. Lassan lemenne a nap, lemásznék a fáról, felszedném a földről a pöttyöket, és feldobálnám őket az égre. A ruhám mélykék lenne, apám megölelné anyámat, és csak állnánk a pöttyös égbolt alatt. Ezt kérem születésnapomra.
