Döme Barbara: A horgász, a mákos tészta meg az aranymakréla
Már megint mákos tészta, dünnyögte a horgász, miközben a felesége elé tette az ebédet. Utálta a mákos tésztát, gyerekkorában minden héten legalább egyszer ezt ettek, mert az apja ezt szerette. Az apját sem bírta, erőszakos volt. Ivott. Ha berúgott repült a mákos tészta a tányérral együtt. A fekete mákszemek lettek a szögek anyja koporsójában. A horgász jobb életre vágyott.
Minden reggel kiment a tengerre. A víz, a csend volt az élete. Magának való embernek tartották, feleségével is csak akkor beszélt, amikor nem tudta elkerülni. Ha a falubeliek kocsmázni hívták, csak ült egy pohár bor mellett, bólogatott és hallgatott. Ha szólt, annak mindig sértődés lett a vége, mert nem tudott parancsolni szókimondó természetének. Mindenkinek az arcába vágta az igazságot, persze a sajátját. Ez pedig sokszor nem egyezett mások véleményével. Egyszer biztosan agyonüt valaki, jósolták cimborái, akik ezt időnként maguk is szívesen megtették volna.
Egyik hajnalban a horgász ismét a tengerre indult. Előző este gondosan előkészítette a felszerelést, ezúttal biztosra akart menni. Halvacsorára áhítozott. A nap már feljövőben volt, de sugarai még nem égették az ember bőrét. Déltől elviselhetetlen volt a napsütés, főleg a nyílt tengeren. A horgász úgy tervezte, ebédre már makrélát falatozik. Öreg csónakja volt, de megbízható. Ha nem a tengeren hajózott, állandóan azt bütykölte, vagy éppen csinosította. Bolondnak tartották. Inkább az asszonyt simogatnád, kacagtak a falubeliek.
A víz hajnalban sima volt, akár a tükör, erre a napra nem jósoltak szelet. Az idő épp megfelelő volt a horgászáshoz. Beült a csónakba, és meg sem állt addig, amíg a partot már egyáltalán nem lehetett látni. Profi volt, tudta mire kapnak a halak és azt is, hol van esélye annak, hogy felbukkan egy-egy nagyobb raj. Megkereste a megfelelő helyet, aztán ült a csónakban, némán bámulta a vizet. Néha felé szállt egy-egy sirály, de miután az öreg nem dobott nekik a csalinak szánt apró rákokból, vijjogva elrepültek.
Pár perc múlva a hal rángatni kezdte a damilt. A horgász türelmesen várt, majd fárasztani kezdte. Amikor kihúzta, látta egy makréla akadt a horgára. Fogára való volt. Amint vödörbe akarta dobni, a hal megszólalt, akár a mesékben. A horgász öreg volt, de ilyet még sose tapasztalt. Hát, ez meg mi a csuda?, gondolta. Ma még nem ittam annyit, hogy képzelődjek, napszúrást sem kaphattam. Dobj vissza a vízbe!, kérte a makréla. Ha megteszed, teljesítem egy kívánságod. De most nagyon elfáradtam, meg az éjszakám is zűrös volt, ezért engedd meg, hogy akkor tegyek csodát, ha legközelebb találkozunk. Nem úgy van az, válaszolta a horgász. Teljesítsd most, és akkor elengedlek. A hal könyörgött: ne légy szívtelen, jártányi erőm sincs a csodatevéshez. De tudod mit? Ha most nem ölsz meg, legközelebb kettőt is kívánhatsz! Na, mit szólsz? A makréla úgy nézett a horgászra, hogy annak meglágyult a szíve. Ráadásul arra gondolt, bajt hozhat rá a beszélő állat, ha nem engedi vissza a vízbe. Ezért aztán illedelmesen elköszönt tőle, majd visszadobta a tengerbe. Arra gondolt, erről aztán végkép nem beszél senkinek, mert becsukatják a diliházba. Estére már maga is elbizonytalanodott, nem tudta, valóban kifogta a beszélő halat, vagy mindezt csak szunyókálás közben álmodta.
Másnap ismét kihajózott. Ugyan arra a helyre ment, mint előző nap. Hajtotta a kíváncsiság. Bedobta a horgot és várt. Semmi nem történt, csak a sirályok jöttek. A horgász arra gondolt, baj lehet a csalival, próbálta felhúzni a horgot. Addig szerencsétlenkedett, míg beleborult a vízbe. Ilyen még sosem történt vele. Ráadásul olyan szerencsétlenül esett, hogy a fejét beütötte a csónakba. Elájult. Egyre süllyedt a vízben, mint egy darab kő. Teste lefelé iparkodott, ha valaki abban a pillanatban látta volna, azt hiheti, halott. Amikor magához tért, már a tengerfenéken feküdt. Hogy nem fulladt meg, kész csoda. Fogalma sem volt, mi történt vele, de úgy érezte, itt a vég. Miközben levegőért kapkodott, megjelent mellette a makréla, akit előző nap visszaengedett a tengerbe. Örülök, hogy újra látlak, mondta a hal. Ma jól aludtam, bereggeliztem, sőt jógáztam is, szóval, jól vagyok. Most kívánhatsz, mégpedig kettőt. A horgász nem akart meghalni, így azt kérte a haltól, mentse meg az életét. Ezúttal a makréla húzta partra a horgászt, aki percekig zihált és köpködte a sós tengervizet. A hal mellette úszkált a vízben, arra várt, hogy teljesíthesse a horgász második kívánságát is. Mikor az öreg teljesen magához tért arra gondolt, valami igazán nagyszabású dolgot kellene kívánnia, ha már tényleg csodatévő hal akadt a horgára. Szeretett volna egy luxusautót, házat, nagy utazásokra vágyott, de amikor megkordult a gyomra, új ötlete támadt. Meg akarlak enni, mondta a halnak, akinek arról nem volt tudomása, hogy ilyen kívánságot bizony nem köteles teljesíteni. A horgász jót falatozott a beszélő halból, de éhes maradt, mert a makréla aprócska volt. Kinyitotta a hűtőt, kivette az előző napi mákos tésztát és még azt is befalta.
Vacsora után előkészítette a felszerelését és közben azon morfondírozott, másnap újabb helyen dobja ki a horgot, hátha nagyobb szerencséje lesz, mint ma ezzel a csodatevő aranymakrélával.
