Döme Barbara: Adventi szerelem
Nézem, ahogy egyre lejjebb ereszkedik a koporsó, göröngyök zenélnek édes-bús szonettet a tetején – adventi mese szerelemről, halálról.
Két levél cicázik a sírok között. A nagyobb vörös, a kisebb sárga-barna cirmos. Szív alakúak. Hirtelen jön egy újabb fuvallat. Az egyik levél tovább bukfencezik a széllel, a másik megáll. Átgyalogol rajta a gyászmenet.
Azt a szőke kislányt bámulom. Fekete szalagot ölel fonott haja. Bottal rajzol a porba: házat, ajtóban emberrel, de lehet, hogy koporsót. Mindenki megáll, vinne tovább a lendület, de a nyitott sír gátammá emelkedik.
Anyám azt mondja, jól nézek ki, végre felszedtem pár kilót abban a flancos városban, ettől majd megerősödik a testem, a méhem, tán lesz végre unokája. Ne okozz csalódást, sóhajt. Nincs időm várni, idős és beteg vagyok, szülnöd kell végre. Öreg vagyok már ehhez, mondom. Mikor kontrázna, csendre intem, nem illik csevegni, mégiscsak Bözsi néni miatt vagyunk itt, kit érdekel az én méhem.
Zsebkendőt vesz barna, gyűrött zsírpapírrá száradt kezébe, orrot fúj, hangosan, hosszan. Aztán csend. Lélekharang kondul, valaki másnak, újabb temetés, újabb föld alá hordott emlékek. Anyám megint beszél, azt bizonygatja, meglepődöm majd. Mosolyog. Még mindig szép, de már barázdák árnyéka rejti arcának két huncut gödröcskéjét.
A gyásznép sír, csak a szőke kislány rajzol, aztán kavicsot rugdos cipőorral. Apámra gondolok, hogy őt is így, egy éve, csak ott nem cicáztak a levelek, de esett és sírni is féltem, nehogy valósággá legyen, ami az. Ismerős hang húz vissza Bözsi néni koporsójához. Előttem magas, fekete kabát takarja a beszélőt. Arcomba tolul a vér, hallom, hogy „kérjetek és adatik nektek” én meg „keresek és zörgetek” egy régi emlék kapuján:
Szőke kislány fehérben, mosolyogni sem mer, anyja puha, bársonyos kezét szorítja. Most igazán és szívből bizonyságot tesz. Az ő Istene az, akire eddig várt, és nem hiába, mert már itt van közel. Holnaptól ő is kérheti, mint a nagymama, akit úgy irigyelt az úrvacsora miatt. A lelkészt nézi, akiért rajong, szerelmes belé, de senkinek nem beszél róla, még a naplójából is kitépte azt a lapot, és elkaparta a pajta mögött. Szégyellte magát. Mint most, hogy mindenkinek csalódást okoz, mert még szülni sem képes.
Advent volt és konfirmálás. A legszebb advent, amire emlékszik. Akkor még az anyja keze is fehér volt, nem ilyen gyűrött, barna zsírpapír. Akkor még mert szeretni, ha csak titokban is. Azóta minden más, és ő már csak agyonklórozott padlójú rendelőkben vár leletekre, nem pedig az első csókra.
Észrevétlenül próbálom megérinteni anyám kezét, bársonyos bőrét óhajtom meg azt a régi adventot. Zsebre teszi, azt mondja, sok a vírus, ne fogdossam, még elkap valami nyavalyát, ő már öreg, gyenge, és nem akar úgy járni, mint szegény Bözsi néni.
A Miatyánkból hasít ki egy darabot újra az ismerős hang. Görnyedt vállak fölött, lélegzetem visszafojtva lopok bizonyságot. Fakó hajú öregember, fekete palástban a koporsó felett. Csak a hang ugyanaz. Meg az érzés, a szívdobogás, a fejbúbtól lábujjig futó remegés. Anyám látja, hogy bámulok, faggat: megismered? Miért nem szóltál?, kérdem. Minek, mondja, úgy is eljárt mindannyiunk felett az idő.
Advent van. Várakozás. Leletekre, gyógyulásra, békülésre, szelíd pillantásra, érintésre, testen a test melegére, megbocsátásra, születésre. Már formálom számon a szót, most előkaparok minden kitépett és eldugdosott lapot a múltból, hogy végre elmondhassam neki az igazságot, hogy ne szégyenkezzem tovább. Már nincs tét, vége a várakozásnak, s ha most nem, ki tudja, mikor. Nézem, ahogy egyre lejjebb ereszkedik a koporsó, göröngyök zenélnek édes-bús szonettet a tetején.
Kilépek a takarásból, találkozik tekintetünk, elindul felém. Szia, mondom, és megpróbálok mosolyogni. Szia, anyád jelezte, hogy itt leszel, válaszol, és megölel. Már kezdeném a nagy vallomást, de megelőz. A te gyereked?, kérdi, és a kislány felé mutat. Végre csillog megfakult szeme. Az enyém, hazudom. Gondoltam, feleli, nagyon hasonlít.
Két levél cicázik a sírok között. A nagyobb vörös, a kisebb sárga-barna cirmos. Szív alakúak. Hirtelen jön egy újabb fuvallat. Az egyik levél tovább bukfencezik a széllel, a másik megáll, várakozik. Felemelem a földről, zsebre teszem.
