Döme Barbara: Anyám napja
Ezer redőre hajtogatott sárga bőrére langyos vizet folyatok, elfordítom a fejem, ne lássa, hogy sírok. Ez a rohadt allergia, mondom, miközben kifújom az orrom. Szürke, kopott szemében látom, tudja, nem mondok igazat. Elég meleg a víz?, kérdem és próbálok mosolyogni.
Mikor lett anyámból töpörödött, beteg öregasszony? Erre keresem a választ, miközben fürdetem. Olyan aprócska, hogy egy ékszerdobozban is elférne. Illene hozzá, mindig finom úriasszony volt. Aztán egy percre elfordítottam a fejem, és minden megváltozott. Szép, szőke haja szürkére kopott, egyenes, nyúlánk teste kétrét hajlott.
Volt egy piros ruhája. Hosszú, selyem, úszott utána, ahogy lépett. Mindenki megbámulta, ha azt viselte. S mivel tudta, hogy különösen szép benne, sokszor felvette. Vonult az utcán, élvezte, hogy ezer férfiszem felejtődik rajta. Kacagott, gyöngyfogai kivillantak rózsaszirom ajkai közül. Aztán apám lelépett, a piros ruha durva fekete nejlonzsákba került. Apám egy kék ruhás nővel ment el, láttam, ahogy beszáll az autóba, két tenyere közé fogja a nő arcát. Anyámra soha nem nézett így. Anyám sírt, egész nap csomagolt. Azt hittem, ő is elmegy. Bebújtam az ágy mellé a sarokba, és imádkoztam. Egyetlen imádságot ismertem, a szomszéd öregasszony tanította, ők templomba jártak – nekünk nem lehetett. Apám a központban dolgozott, azt mondta, rosszul venné ki magát, ha kiderülne, hiszünk. Egyik nap, amikor elmeséltem neki, hogy a szomszédasszony megtanított imádkozni, összeszedte a házban található összes Szentírást, és pogány szertartás keretében elégette mindet. Az ablakból néztem, ahogy egyre magasabbra csapnak a lángok. Anyám mögém lépett, megfogta a vállam, és a tenyerembe tett egy aprócska feszületet. Ezt nem találta meg, súgta a fülembe. Tedd a fehérneműk közé, tanácsolta, oda úgysem nyúl. Anyám végül nem ment el, csak apám cuccait tette dobozokba, hogy vigye magával az új világába. Apám pár hét múlva visszakönyörögte magát.
Elég meleg a víz?, kérdem újra, mert nem válaszol. Bólint. Szemei olyan mélyen ülnek, hogy alig látom őket. Már csak keveset beszél. Két hete még kért enni, ma már azt sem akarja a szájába venni, amit én tukmálok rá. Mossunk hajat is, mondom neki, és meg akarom simogatni, de nem megy.
Évekkel ezelőtt ültem a vonaton, velem szemben kövér kislány az anyjával. Zsemlét ettek, beszélgettek mindenféléről, hogy gonosz a tanító néni, mert sok házit ad, meg milyen jó volt tegnap a játszón és messzire repítik majd holnap azt a papírsárkányt, amit apa csinált. A nő megölelte a gyereket: szeretlek, mondta neki. A kislány megpuszilta anyja kezét, és azt mondta: mindenkinél jobban szeretlek, anyu. Anyám sosem ölelt meg. Azt mondta, összegyűrődik a vasalt ruhája. Meg egyébként is, ölelget nagyanyád eleget, felelte, amikor egyszer szerettem volna hozzábújni. Soha nem mondta, hogy szeret, s mivel a szó egészen ismeretlenül csengett számomra, én is képtelenné váltam arra, hogy kimondjam. Sokáig nehezteltem rá. Őt vádoltam minden elrontott kapcsolatomért, minden ki nem mondott kedves szóért. Megijesztett, hogy őt láttam viszont, amikor a tükörbe néztem. Megijesztett, hogy nem sajnáltam, amikor beszedett egy marék altatót, és nem akartam ott ülni a kórházi ágyánál, nem akartam megfogni a kezét, és nem akartam tudni, hogy a piros selyemruhás anyámból egy demens öregasszony lett. Megijesztett, de beletörődtem, hogy örökre képtelenné váltam szeretni.
Kiemelem a kádból, leültetem a székre. Tegnap hozták, a netről rendeltem, speciális szék, betegeknek való, megkönnyíti az utolsó napokat, írta a prospektus. Az utolsó napokat. A szavak úgy csapódnak az arcomba, hogy megszédülök tőlük. Meg kell kapaszkodnom. Anyám mereven bámul. Nincs baj, mondom, csak nem reggeliztem, biztosan leesett a vércukorszintem. Puha törölközőt veszek elő, felitatom a vízcseppeket fonnyadt melléről. Újra el kell fordulnom. Ez a rohadt allergia, ismételgetem. Mérjük meg a vérnyomásunkat, mosolygok, jó móka lesz, előbb az enyémet, aztán a tiédet. Ezt meg minek csinálom, gondolom, úgy viselkedem, mint egy idióta. Próbálkozom, de nem tudom rátenni a vérnyomásmérőt a karjára, olyan vékony, képtelenség összeszorítani rajta a mandzsettát.
Két héttel ezelőtt csengett a telefonom. Egy férfi hívott, azt mondta, megtalálta anyámat. Az utcán bolyongott hálóingben. Még jó, hogy volt nála telefon, mert nem tudta megmondani, hogy kicsoda. Maga hívta utoljára, tette hozzá a férfi, azért gondoltam, hogy ismerheti. Az anyám, válaszoltam, és ígértem neki tízezer forintot, ha vigyáz rá, amíg odaérek. Azt mondta jó, de amikor megérkeztem, már alkudozott, hogy ő burkoló, s neki ez az egy óra veszteség nem tízezer forint kiesés, hanem sokkal több. Adtam még neki valamennyit, csak, hogy elhallgasson. Anyám azt mondta, jó, hogy jövök, épp hozzám indult, mert az éjszaka szült és a gyerek meghalt. Apád mellé kellene temetni a családi sírba, mosolygott. Vigyél el egy boltba, mondta, vennem kell valami fekete ruhát, jól kell kinéznem a temetésen. Beültettem az autóba, hazahoztam, tudtam, hogy többé nem lehet egyedül hagyni.
Az orvos, aki két napja itt volt, azt mondja, anyám feladta az életet. Nincs különösebb baja, de ha így folytatja, már nem él sokáig. Könnyítse meg az utolsó napokat, mondta, amikor elbúcsúzott. A zsebébe csúsztatott borítékot letette az asztalra, erre semmi szükség, tette hozzá.
Ültem anyám ágya mellett, és mint egy megsárgult, öreg film, úgy peregtek előttem a közös emlékek. Az utolsó balatoni nyaralás, amikor az a szép, magas, szőke asszony egy vitorlásról integetett a füredi kikötőben. Fehér ruhás férfi lépett mögé, meg akarta csókolni, de anyám ellökte magától. Aztán kacagott, talán még a túlsó parton is hallották a nevetését. Másnap reggel két mosatlan borospohár fogadott az asztalon, a veszekedés, apám cigarettái, amelyek olyan gyorsan hamvadtak el, mint még soha. Fejemre tette hatalmas tenyerét, nincs baj, mondta, de ő sem ölelt meg. Anyám este felvette a piros ruháját, és elment. Nem tudom, mikor jött haza, nem mertem megkérdezni.
Csak néhány kilóval vagyok több, mint anyám, mégis könnyedén teszem a kerekesszékbe, a félelem megsokszorozza az erőmet. Ágyba fektetem, betakargatom. Anyu, mondom neki, látod, a kedvenc takaródat tettem rád, amit úgy szeretsz. Újra elfordulok, aztán ki kell mennem, nem akarom, hogy lássa, nem akarom, hogy megsejtse, már tudom, mire készül. Vizet viszek, szívószállal próbálom itatni, de nem akarja elfogadni. Olyan aprócska, hogy testét elnyeli a takaró, mintha senki nem lenne alatta. Leülök az ágya mellé, előveszem a Bibliát. Nem akarom, mégis hangosan kezdem olvasni. Anyám becsukja a szemét. A szívem nagyot dobban, azt hiszem, a következő pillanatban meg is áll. Nem merek közelebb hajolni hozzá, attól félek, meghalt. Aztán újra kinyitja a szemét. Valamit mondani szeretne, de nem értem, szavak helyett csak meleg sóhaj hagyja el a száját.
Apám illatát érzem, aztán már látom is, ahogy belép az ajtón. Olyan, mint halála előtt volt, magas, jóképű. Anyám piros ruhája van a kezében. Hozzám lép, azt mondja, ezt add rá, hamarosan indulunk. Anyu, mondom, nézd csak, mit találtam. Felém fordítja a fejét, mintha mosolyogna. Leveszem róla a hálóinget, és ráhúzom a piros selyemruhát. Megfésülöm a haját, lefektetem. Úgy érzem, most képes lennék rá: megfogom a kezét. Nem húzza el. Aztán int, hogy menjek közelebb hozzá. Odahajolok. Suttog, mintha azt mondaná: szeretlek.
