Döme Barbara: Apám napja

(Elmaradt búcsú)

Cigarettája parazsában láttam magam, semmi baj, mondta, aztán pohárba töltötte az ígéretet, és megitta. Úgy képzelem, most csillagokkal labdázik, emlékeket rak kazalba, megpihen rajtuk. Szombatonként kiált a szomszédnak: az én lányaim, nézze csak, hogy megnőttek.

Krumplit hámoz, gyúr, tölt, édes mázzal önti le, női munka, mondják, de ő legyint. Szemgödréből tulipánok nőnek, kutyák ugatnak az éjszakában, felriadok, csak az ürességet markolom. Tökéletes válasz a kérdésre.

Álmodom róla. Magas, vörös nő dől az ajtófélfának, kacéran, megsimítja apám arcán a borostát. Nézem: végiggyalogolt rajta az idő, fehér talpnyomok mindenhol, haján, állán, szeme szürkéje megfakult, csak a nő van benne. Fekete-fehér képen cseppnyi ragyogó zöld pont. Ujjaik összefonódnak, halk surranások, tűsarkú kopog: kipp-kopp, kipp-kopp. Hallod? Egyre halkabb. Látom, ahogy befordul a sarkon, nyitott kabátja úszik utána. Cigarettája parazsában már csak a vörös nő.

Málló vakolatból olvasom gyerekkorom. Forró krumplit markolok, szívom a párát, hatoljon velőmig, ott szüless újra. Megszüllek, ha akarod, vagy csontokból és foszló húsból raklak össze. Körmömmel kaparom ki a falból azt a napot, azt az órát, percet, amikor elmentél. Félelem ült a holnapra, remegő csend, reszkető hallgatás, összenézünk. A lányaid, akik megnőttek, és emlékeidet rakják kazalba mától, nem szavaid, nem sóhajod, nem pillantásod. Belőled épülünk fel, génjeid mint apró spirálok már csak bennünk sorjáznak, mi sóhajtjuk tovább álmaid.

Málló vakolatból olvasom gyerekkorom. Öleléssel takartad el a napot, ne égessen, marjon, ne bántson. Gyújtottál lámpát, gyengeségből simogatás varázsolt erőt, de lassan elkopott, minden kifakult. Hosszú kabátod úszott utánad, nem emlékszem, hol volt az az utca, hol volt az a sarok, ami örökre elnyelt.

Kezed ráncaiból, arcod barázdáiból olvasom gyerekkorom. Gyűrött, barna papír, fekete betűket petyegtettél rá, nézem, nem értem. Látom gyermekké töpörödött tested, meg sem hajlik alatta a kórházi matrac, félek, ha betakarlak, örökre eltűnsz. Sűrű és steril a csend, imádkozni is restell az ember. Bámulom vállad, ahogy süllyed és emelkedik, ütemesen sóhajtod ki az életet. Pörölnék Istennel, ha nem lenne ilyen sötét és nem félnék megfogni a kezed. Pörölnék Istennel, de nem hagysz időt.

Málló vakolatból olvasom a holnapot, az ébredést, az elalvást, amiben már nem leszel, a kabátot, amiben mostantól más fordul be a sarkon, cigarettád parazsát, amiben holnaptól nem látom magam.

Porcelán bőröm alatt kék erek, benne van, látom, ahogy kapálózik, nem tud úszni, nagy levegőt vesz, lebeg. Úgy képzelem, most csillagokkal labdázik, ha megunja, szeretni indul.