Döme Barbara: Árnyéktánc karanténban
Őt látom táncolni a falon. Megismerem arról az arcába hulló hajtincsről, meg a kalapról. Az árnyéka sem tudja elrejteni ezt a két dolgot. Máskor is járt már itt, bort ittunk, táncoltunk. De ma egészen más. Mutogat. Jelezni akarna valamit? Aztán int, mint aki búcsúzik. Végül lepereg a falról.
Miután eltűnt, egész éjjel sírtam. Aztán nevettem és meghallgattam vagy százszor a kedvenc zenéjét. Pörögtek előttem az emlékek, míg lezárta azokat egy kicsi fehér urna. Azt hiszem, tegnap éjjel végleg elbúcsúzott, s a tudat, hogy többé nem jön árnyéktáncra, egészen megrémít, mint ahogyan az is, hogy nem értettem az üzenetét. Pedig mondani akart valamit, ebben egészen biztos vagyok.
Órák óta görnyedek a gép előtt, szaporodnak a sorok, fogynak a kimondatlan érzések. Négy hete nem jártam az utcán. Kijárási korlátozás van a fertőzésveszély miatt. Fertőzés. Erről a szóról egy hónapja még ő jutott eszembe, most meg a bezártság, a szomszéd tűzfal, meg a hideg kávé. Minden nap ugyan olyan, de már semmi nem olyan, mint azelőtt. Írnom kellene, de nem megy, csak bámulom a hófehérre mázolt falat, amin minden este megjelent. Most üres, akár az agyam. Gondolatokat próbálok erőltetni, de csak szenvedek. Előveszem a telefont, nyomkodom. Látom a Facebookon élő ismerőseimet, hogy milyen szép a kovászolt kenyér, meg a gyerek, aki pont ma egyéves, s már kacag, sétál, tán már olvas is. Van még tulipán és távoli emlék egy szingapúri vakációról, amikor égbe nyúltak az árnyékok. A virtuális világban senki nem sír, gúnyolódnak a járványon, vagy éppen szelfin mosolyogva tagadják, hogy tegnap este nagyanyjukat temették, akit elvitt a vírus, mert buli után hazavitték, mint egy kéretlen csomagot, és átadták neki, a beteg, fájó ízületeinek, meg a rossz szívének.
Miután leteszem a telefont, langyos vizet kortyolok a pohárból, állott, tegnap íze van. Kiköpöm, frisset öntök, de az meg félelemszagú holnapot idéz. Pálinkát töltök, hátha meghozza a gondolatokat. Miközben elteszem az üveget, észreveszem az asztalon felejtett vérnyomáscsökkentőt. Lenyelem, végigszántja a nyelőcsövem. Köhögök, hangosan és öblösen, akár a tüdőbetegek, vagy a dohányosok. Apám csinálta ezt reggelente. Tudtam, mikor fekszik le, olyankor elnémult a krákogás. Öt éve már, hogy nem hallom. Hiányzik dohányillatú, csontos, barna keze, de még a háta is, ahogy kisétált az életünkből. Párnát szorítok az arcomhoz, senki ne hallja, hogy köhögök, még a végén hívják a mentőket, vagy a rendőrséget, mehetek tesztre, nézhetem a fertőzötteket, ahogy lélegeztetőgépre kötve várják az utolsó földi találkozást a jóistennel. Köszönöm, ez nekem még korai.
Apám öt éve, ő hét, hogy elment. Sütött a nap, a Balaton vize csipkéket csapkodott a parti kövekre. Reggel palacsintát sütöttünk és vártuk, múljon az UV-sugárzás, hogy kimehessünk a strandra. Minden nap imádkoztam, hogy ne akkor történjen meg, hogy a jóisten adjon még legalább pár napot. Alkudoztam a percekért a karanténba zárt kórházi ágyánál. Az orvosok azt mondták, semmi nem biztos, de bízzunk. Fertőzés mondták, ki tudja honnan, talán a metrón kapott el valamit, vagy éppen a kertben, de az is lehet, hogy a teste termelte valami ellen. Semmit nem tudtak, csak kísérleteztek. Tűrte szótlanul, mosolygott, már nem volt ereje elsimítani a szeméből azt a rakoncátlan tincset. Még magasan járt a nap, amikor hívtak, hogy meghalt. A fertőzés vitte el, vagy tüdőgyulladás, nem tudom, pedig mondták, de az agyam mindent törölt abból a beszélgetésből. Ültem a széken, hangosan káromkodtam, hogy miért nem engem vitt el az a szemét fertőzés, miért pont őt. Még ötven sem volt, s már nem is lesz. Elment, s én többé nem tudtam szeretni, se bízni.
Aztán a karantén első napján, miután befejeztem a munkát, egy árnyfolt jelent meg a dolgozószobám falán. Bámultam, ahogy egyre nő, felkúszott egészen a plafonig. Sosem láttam még ennyire szépet. Karcsú volt, kecses, táncolni kezdett. A muzsikát is hallottam, az ő kedvence volt. Láttam a szemébe lógó jellegzetes hajtincset. Aztán előkerült a széles karimájú kalap, amit úgy szeretett, fejére tette, folytatta a táncot. Tudtam, hogy ő az. Intett, tartsak vele. Sokáig nem tudtam felállni a székről, aztán egy nap érezni kezdtem az illatát, tapintottam az árnyékkezét, ahogy megfogta a csuklómat. Ettől fogva minden este együtt voltunk, de már nem úgy, mint annak idején, csak, mint két rég nem látott barát. Vártam az estéket, a találkozásainkat, meséltem neki, ő hallgatott, de sosem hagyta abba a táncot. Tulajdonképpen jól éreztem magam, boldog voltam, de valami mégis elmúlt bennem. Mióta meghalt nem akartam új társat, azt gondoltam, hozzá úgy sem érhet fel senki. Amikor ezt mondtam neki, árnyékteste meggörnyedt, nem tudtam, épp nevet vagy fáj neki az, amit hall.
A karantén harmincadik napja van. Tegnap este végleg itt hagyott az árnyékteste is. Görnyedek a klaviatúra felett, elakadtam, nem jönnek a mondatok. Már a Facebook sem érdekel, pedig az éjszaka, miután eltűnt és órákat bőgtem, beléptem egy csomó új csoportba, hogy lekössem magam. Tudtam, hogy a mai nap lesz a legkegyetlenebb. Még emlékszem a temetés utáni órákra, amikor elhallgatott a jajgatás és a sajnálkozás, csak a betonsűrűségű magány maradt, annál félelmetesebbet képzelni sem tud az ember. Most is közelít az érzés, innom kéne még egyet, talán a pálinka oldaná a szorongást. Töltök, aztán meggondolom magam, az alkoholt a mosogatóba töltöm, a poharat a falhoz vágom. Szilánkokra törik, s a szilánkokból újabb árnyak születnek. Szemközt az ablakom alatt, öreg, kiszolgált daru nyikorog az építkezésen, de árnyéka most karcsú nyakú zsiráfként nyargal. Madár repül, csúnya, szürke városi varjú, károgása felveri az udvart. A falon egy angyal, nagy szárnyakkal, mosolyog. Ülök és nézem a különös mozit, hogy milyenné változott a világom a karanténban. Jön még egy labda is az árny moziban, pattog, aztán legurul a falról, virágok nyílnak, copfos kislány szedi le őket, kutya után fut. A kutya ugat.
Emberi alak születik a fehér falon, teste szintén a plafonig ér. Karcsú, de másképpen, mint ő volt. Nincs kalap, se rakoncátlan hajtincs, háta egyenes, határozottnak tűnik. Profilját látom, ahogy a kutyához lép, lehajol hozzá, ölbe veszi, majd a kislány kezébe adja. Leül, kezében toll, ír, a papírt összehajtja. Zsebreteszi. Nem hallom, de tudom, kacag. Vele nevetek. Hetek óta nem történt velem ilyen. Aztán lassan elindul, alakja egyre nagyobb lesz, tudom, hogy ez már nem ő, minden más, mint vele volt. Ismerős helyzet, pedig tudom, sosem volt még ilyen. Lelép a falról, felém sétál, megfogja a kezem. Magához húz, egészen közel. Idegen ölelés, mégsem félelmetes. Tancolunk, ez egy másik tánc, lassú és bizalmas, teljesen átadom magam neki. Nem tudom, egy perc vagy egy óra telt el a végtelenből, amikor véget ér a tánc. Leülök, ő mellém ül, kiveszi árnyékzsebéből az összehajtogatott papírt, gondosan lesimítja, felém nyújtja. Kérdés áll rajta: Megszöktesselek? Bólintok. Arcom két tenyere közé fogja, nem látom, de érzem zöld szemét. Ő küldött?, kérdezem, ingatja a fejét. Nem látom beszélni, de hallom, ahogy mondja: ez most egészen más lesz, bízzak benne és engedjem el végre a múltat. Ez a mostani fertőzés sem olyan, mint a hét évvel ezelőtti, ez a karantén sem az övé, minden megváltozott, mosolyog. Bort töltenék, de azt mondja, ő inkább sört kér, és a rockot hallgat, ha lehet, a kalapot is csak szelfi kedvéért veszi fel. Megfogja a kezem, szájához emeli, megcsókolja.
Az ablak alatt beindul a gépzaj, a daru megmozdul, árnyéka csíkot húz a falon. Lefekszem az ágyra, rám fonódik árnyékteste. Bőrömbe simul, minden mozdulata egy-egy örökre bevésett üzenet. Egy, kettő, három…száz. Számolok, mikor tűnik el, s mikor ébredek a valóságomban. De marad, tovább szeret, aztán megkérdezi, rágyújthat-e, mert ritkán szokott, de most jólesne. Kimegyünk az erkélyre, hajnalodik, egy madár örömódába kezd, nevetünk.
Aztán azt mondja, jobb, ha indulunk, hosszú út áll előttünk. Nem kell semmi, szól, amikor előveszem a bőröndöt. Újra tenyerébe veszi az arcom, megcsókol. Fogom a kezét, vezet, testünk egyre hosszabb lesz, felkúszik a falra. Minden olyan természetes.
