Döme Barbara: Az árva és a perec

Két görbe kis láb, egy fordított kiflit formázó száj, két aprócska kéz. A kerítés rácsait szorítja. Az arcából távolról csak annyit látni, amennyit az egymás mellett lévő fekete vasrudak engednek.

Interjúra sietek. Árvákról írok cikksorozatot. Megbeszéltem az intézet igazgatójával, hogy ma jövök. Késésben vagyok, mégis megállok, mert érzem, hogy valaki bámul a kerítésen át.

Kopott cipő, kék pamutnadrág, fehér póló. Egykor egy mackó mosolyoghatott rajta, mára a sok mosástól már csak a figura körvonalait lehet felismerni. A kerítés túloldalán lévő gyerek, nincs száz centi, de úgy szuggerál, mint ha a világ összes pszichológiai tudásának birtokában lenne. Sötétbarna szemei óriásira nyitva csalogatják magukhoz a tapasztalást. Szőke haját a szél ide-oda táncoltatja, mintha pelyhes kiskacsák fickándoznának a fejbúbján. Nem tudhatom, mikor sírja el magát, de lefelé görbülő szájából arra következtetek, mindjárt kitör belőle a zokogás. Nem akarom látni, ahogy sír! A szerkesztőnek is megmondtam: küldjön inkább máshová – bárhová, csak ne árva gyerekek közé.

Az egyik ismerősöm hazavitt egyet, aztán amikor férjhez adta, a lány évekig feléje sem nézett. Olvastam olyanról, hogy egy örökbefogadott gyerek megölte a nevelőszüleit. Ez meg itt, túl a kerítésen, éppen a lelkemet készül kitépni.

Körbenézek, hová bújhatnék. Az intézet a lakótelep közepén áll, se fa, se bokor. Még egy sapka sincs rajtam, hogy legalább a szemembe húzhassam. Nem tudom, bírom-e állni a tekintetét, vagy a következő pillanatban, hamuvá porladok. Megmozdul, s bár tudom, hogy a rácsok nem engedik, hogy közelebb jöjjön hozzám, mégis hátrébb lépek. S, ha képes rá? Ha meg tudja csinálni, és a kerítés egyszer csak eltűnik kettőnk közül?

Amikor a második vetélésem után, az orvos azt mondta, most már biztosan nem lehet saját gyerekem, a férjem azt javasolta: fogadjunk örökbe. Hallani sem akartam a dologról.

A fordított kiflit formázó száj hirtelen elbizonytalanodik. Olyan, mintha nem tudná eldönteni, folytassa-e lefelé tartó útját, vagy inkább az ellenkező irányba kanyarodjon. Észreveszem, hogy a kisgyerek a táskámból kikandikáló perecet nézi. Most már egyértelműen mosolyog. Egyik kezével elengedi a rácsot, és a perecre mutat. Lábacskái izgatottan topognak, sürgetik az időt. Mond valamit, de nem értem, vagy inkább nem akarom hallani. Félek, hogy ha ez az egy szó utat tör felém, bármi megtörténhet.

A mosolya egyre szélesebb, látom gyöngysor fogacskáit, s hallom kacagását. Aztán újra a táskám felé mutogat. Hogy minél előbb szabadulhassak a bűvköréből, kikapom a szütyőmből a perecet, és odaadom neki. Már lépnék, amikor apró kis kezeit felém nyújtja. A perec egy darabja van benne.

- Tessék, szép néni! – mondja.