Döme Barbara: Csak maszk és más semmi
Döme Barbara | 2020.08.01. | Irodalom

Döme Barbara: Csak maszk és más semmi

Sanyi szépségversenyt rendez

Álljál csak meg, Juci! A mi házunkba nem teszed be a lábad maszk nélkül, még megfertőzöd a drága vendégeket! Akkor sem engednélek be szájvédő nélkül, ha friss koronavírustesztet hoznál! Rend a lelke mindennek. Nézd meg Sanyit, rajta két maszk is van, mert a tegnapit elfelejtette levenni, olyan részeg volt. De én azt mondom, inkább dupla legyen rajta, mint egy sem.

Csak az hiányzik nekem, hogy a szomszéd Juci miatt rám küldjék a hatóságokat. Még a végén kiderül, hogy meghamisítottam a vendégházunk minősítését, meg hogy átcímkézem a lejárt szavatosságú élelmiszereket. De hát nem akarok én rosszat a drága vendégeinknek, csak spórolok. Ebből a kis nyugdíjból meg abból a parányi bevételből, ami a vendégházból van, hogy utaznánk el Balira minden nyáron? Pedig muszáj menni, mert Juciék is oda járnak. Hogy nézne ki, ha nekik futná rá, nekünk meg nem? Mielőtt azt gondolnák, rosszindulatú, pletykás vénasszony vagyok, inkább elmesélem a tegnapi esetemet.

Szégyenszemre a kocsmában kellett kutatnom az uram után, de hát nem tehettem mást. Feladata volt: el kellett hozni a lízingelt kecskét a szomszédból, mielőtt az új vendégek megérkeztek. Csodálkoznak, hogy ilyen modern dolgot is tudok, mint lízingelni? Ezt is a kis unokám, Virdzsike tanította nekem, hogy egyem a szívét. Az olyan okos, hogy Jucit megeszi a nyavalya, amikor a kislány beszél.  Visszatérve a kecskére, azt a szomszédtól béreljük, hogy a turisták lássák, mi friss kecsketejet adunk nekik. Na, jó, azt nem kell tudniuk, hogy a diszkontos dobozos tejet töltöm kancsóba és azt teszem a kecske alá.

A lényeg, hogy bementem a kocsmába, de épp, hogy csak egy cseppet tettem be a lábam, mire a kocsmáros rám ripakodott: tegyem fel a maszkot, vagy menjek kifelé. Ne csináld már ezt, Jóska, mondom neki, a faluban nincs is koronás, én meg csak Sanyit kajtatom, azért néztem be. De csak kötötte az ebet a karóhoz. Ekkor láttam meg, hogy ott ül a hentes a pultnál, rajta sem volt maszk. Kérdem is, neki miért nem kell szájvédő? Erre elővesz egy papírt a zsebéből, lobogtatja és azt mondja, tegnap tesztelték, negatív az eredménye. Hadd nézzem csak közelebbről, nógatom és kikapom a kezéből az igazolást. Nem hittem volna, de tényleg egy teszteredmény volt a nevére kiállítva. A hentes röhög, azt mondja: jó, mi? Tegnap vettem a piacon húszezerért, de megéri, mert a csávó, aki árulta, azt mondta, az interneten is átküldi. Így a dátumot mindig átírhatom rajta, a teszt ettől folyamatosan friss lesz. Ilyen nekem is kell, gondoltam magamban. Ha ezt árulnánk Sanyival, futná új autóra, de tán még új házra is. Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe?

Miközben a félrészeg Sanyit hazaráncigáltam, azon törtem a fejem, hogyan kellene pénzt csinálnunk a vírusból. Hamisítani nem merek, azért börtönbe csuknak, ha kiderül, meg Pista atya is kitagadna a gyülekezetből. Egész este gondolkodtam, aztán amikor Sanyi meghozta a kecskét, amin szájmaszk volt, hirtelen megvilágosodtam. Be kell látnom, az én uram mégsem annyira hülye, mint amilyennek látszik. Azt persze mai napig nem tudom, miért adott maszkot a kecskére, de az tény, hogy ettől szállt meg az ihlet. Mert higgyék el, az a kecske egészen jól nézett ki a kockás maszkban. Ahogy mondják: öltöztette. Na, ha ezt a ronda állatot kicsinosította a maszk, az embereket még inkább kicsinosítja majd. Csak kell valaki, aki felhívja erre a figyelmüket! Ezért van az uram, Sanyi, aki amióta vizet fakasztott a kő Buddhából, világsztár lett az interneten. Mindent vele reklámozunk.

Sanyi, Sanyi, gyere már be az ólból, olyan dolgot találtam ki, hogy eldobod az agyad!, ordítottam utána tegnap este. Persze most is kérette magát, de egy sörtől meg egy felestől aztán beindult. Amit most hallasz, senkinek nem mondhatod el, mert lenyúlják az üzletet, suttogtam a fülébe. Látszott rajta, hogy nem érdekli, amit mondok, de aztán figyelni kezdett, amikor megfenyegettem: elveszem a pálinkáját, amit a múltkor a kotlóstyúk alá dugdosott. Te Sanyi, rendezzünk maszkos szépségversenyt! Már a felhívást is kitaláltam: Csak maszk és más semmi! Szép lányok egy szál szájvédőben. Na, mit szólsz? Aztán hová kell tenni azt a maszkot?, faggatott az uram, ami, valljuk be, nem is okafogyott kérdés. A félreértések elkerülése végett a plakátra már úgy írtam: a maszkot mindenki ott viseli, ahol akarja, lényeg, hogy a száján is legyen, de más ruhadarab nem lehet a versenyzőkön. A szépségverseny egy dolog, de mi, kérem, a vírusvédelemre is figyelünk! Mert a maszk tényleg fontos, tudja meg mindenki! Hajnalig varrtam az uramnak az egyedi szájvédőt, arannyal ráírtam: Sanyi maszkos szépségversenye. Aztán ráadtam a temetési öltönyét, kamera elé állítottam és elmondattam vele: szép lányok jelentkezését várjuk a maszkos versenyre. A fődíjat is kitaláltam. A győztes idén elutazhat Sanyival Balira. Én már úgyis unom a fejét, addig sem kell nézni, ahogy minden este leissza magát. Jucit meg majd eheti a fene, hogy Sanyi a híradóban is szerepel, mert hogy így lesz, az biztos. Már azt is kiagyaltam, hogy az utazásról valóságshow-t forgatunk, ami ismét hozza a hírnevet meg pénzt a mi kis vendégházunknak. Lesz itt jó világ, csak addig legyen kötelező a maszkviselés, amíg a versenyt lebonyolítjuk.

Mióta feltettem az internetre a videót, folyamatosan csörög a telefonom. Mindenki interjút akar Sanyitól, és persze a jelentkezők is tódulnak. Szépen utalják a nevezési díjat. Hogy azok milyen képeket küldözgetnek magukról?! Hányom magamra a keresztet, ahányszor csak azokra a fotókra nézek. Abban reménykedem, hogy a Jóisten arcán kicsit félrecsúszott a maszk és a szemére került, aztán nem látja, hogy éppen miből csordogál nekünk a pénz. Mert hogy a Jóisten is hord maszkot ebben a nehéz időben, abban biztos vagyok. Tényleg, legközelebb valamelyik szentképen maszkot festetek Sanyival Máriára, aztán elárverezzük, mint egyedi darabot.

Na, nem fecsegek itt tovább, megyek, még az unokámat, Virdzsikét meg kell kérdeznem, mi az az Insta, mert állítólag a tesztes ember ott küldte el nekem a húszezres igazolást, amit tegnap este megrendeltem. Maguknak is kell?

 

Fotó: pexels.com
Névjegy
Fotó: Döme Barbara

Döme Barbara 1973-ban született Debrecenben. A Hajónapló felelős szerkesztője. Író, újságíró, szerkesztő, Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanult.  Diplomamunkáját szociológiából írta. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el. Több riportkötet szerzője. A Magyar Írószövetség és Magyar Újságírók Szövetségének tagja. Novelláskötetei: A nagymama, aki elfelejtett meghalni (2013), Nők a cekkerben (2019). Művei több antológiában szerepeltek, legutóbb 2019-ben a Magyar Napló által kiadott Év novelláiban jelent meg írása. Rövidprózáit számos irodalmi folyóiratban publikálja.


Kapcsolódó cikkek

Ajánló | Könyv

Döme Barbara: Nők a cekkerben

Ritkaság az ilyen jó novella az irodalmunkban... A szövegek sorrendje is beszédes, ez a szerkesztést dicséri: már rögtön az első novella odavágja az olvasót, a szerzőnek valami eredendő arányérzékkel mindig sikerül megállni a hatásvadászat előtt (ott, ahol még erőteljében duzzad a dráma), sorra jönnek a történetek a lét peremére sodródott egzisztenciáktól és -ról, pontos és félelmetes képet kapunk arról, hogy embereknél hogyan jelentkezik először, majd sokadszor és végül végleg a skizofrénia. A megrázó sorsok szinte sosem válnak távolivá, kitalálttá, mindannyian hallottunk már ilyeneket, csak most akadt valaki, aki hitelesen meg is tudja írni őket. A befejezések is jók: a legritkább esetben hoznak megoldást, többnyire inkább azt sugallják, hogy megoldatlan és megoldhatatlan marad minden, mint a fent nevezett betegség, illetve az öröklődő elmebetegségek más fajtái.

Nagy hiánycikk a jó, arányos, egyik irányba se elvitt – azaz elrontott – novella irodalmunkban (ezt szerkesztőként is tapasztalom), az a fajta, amelyiket Döme Barbara műveli, akitől immár olvasóként várhatunk egy humorosabb (fanyarul humoros) kötetet is, elvégre azt most megmutatta, hogy a tragé­diát mesterien kezeli  – írja Nagy Koppány Zsolt a Magyar Nemzetben megjelent recenziójában.

Fotó: Arany János Alapítvány, Orpheusz Kiadó