Döme Barbara: Jó éjszakát!
Erős falak mögé rejtettem titkunk, de átvérzett.
Édes, őrült száguldásnak vetett véget az ajkadon született végítélet: jó éjszakát! Kapaszkodtam volna az ajtórésbe szorult fénysugárba, de karom, rövidnek bizonyult az utolsó pillanathoz. Sötétséget hagytál magad után.
Léteztél? Léteztünk? Megéltük? Túléltük? Telket vettél a szívemben. Szántottál, ültettél, arattál, s én teremtem pillantásodtól, mosolyodtól pattant a rügy. Falat bontottál, elhamvasztottad az ócskát, lelkembe loptad a jövőt. Féltem, sóhajom elsodorja-e porcelán jelent. Mint fehér bőrön át a kék erek, úgy lüktetett az áttetsző pillanaton át a jövő. Minden másodpercért imádkoztam: Uram add, hogy igaz legyen, hogy ne árasszon el, ne fojtson meg, mielőtt felébredek! Uram add, hogy ő nyisson rám ajtót a kopogás után, ő bontson kettőnkért vitorlát, ő emésszen fel, ő hagyjon el!
S a teremtő, mint szülő anya, ki gyermekéért jövőt hazudik, kendővel vonta be szemem, s hagyta, hogy illatodból épüljön a mindenség. Erős falak mögé rejtettem titkunk, de átvérzett. Mi fedheti el a jelet, a sikolyt, s a kérdést, hogy merre tart utunk? Lesz erőnk a kereszteződésnél együtt tovább, vagy elbukunk? Ölelésem nehéznek bizonyult. Könnyűnek szántam. Gerincem roppan, hallom, ahogy porlik a csont, érzem, ahogy szétpereg a szó: együtt. Utcaseprők dobják kukába azt utolsó pillantást, orrunk puha kis játékát, ujjad zongoraszólamát. Még látom, ahogy izzadsággyöngyből ékszer születik, ellopom, zsebembe rejtem. Dobozba teszem, majd előveszem, ha nappalunkra ködfátyol borul.
Angyallal találkoztam, két szárnyával fedte be szemem. Sírni nem ér!, szólt, miközben ringatott. Te ringattál így, te néztél így, te simítottad így homlokomról az őszt. A téli fagy már mással érkezik, másnak terem csipkét az ablakon bomló virág, másnak dúdolta a szenvedély. Félek, megfagyok.
Most parázsért imádkozom. Két kézzel kaparom a hamut, lesem a vöröset, talán lapul még valami éltető a szürkeség alatt. A lángot már ellopták, vagy ellobbant, még érzem, ahogy meztelen testemet simítja. Selyemmé siklik, ahogy tenyered formálja. Tüzéből fogant a titokban születő románc. Koraszülött gyermekünk maga volt a csoda. De szépsége bántotta szemük. Jöttek, nézték, csodálták, rejtegették, tépték, szaggatták, szétszórták.
Temetjük. Ketten állunk a ravatal felett. Nézzük, ahogy szemfedelet lehel rá a szerelem, ahogy két kezét mellkasán összekulcsolja a szenvedély. Hallom a szögeket. Jó éjszakát kopognak.
