Döme Barbara: Kalmár Rozi félórája

– Halló, rendőrség? A főkapitány úrral szeretnék beszélni! Bűncselekmény történt!

– A főkapitány elfoglalt. Mondja el nekem, mi történt.

– Valaki eltűnt. Azt hiszem bűncselekmény áldozata lett. Nagyon aggódom érte, korábban, még sosem történt ilyen.

– Mikor tűnt el?

– Azt nem tudom pontosan. Amikor délután kerestem, már nem volt meg.

– Gyerek az eltűnt személy?

– Hát, nem is tudom, talán.

– Ne szórakozzon velem! Csak tudja, ki tűnt el, ha már felhívott minket!

– Azt tudom. A félórám tűnt el. Elveszett, és nem találom sehol.

A vonal túlsó oldalán a rendőr dühösen csapta le a kagylót. Kalmár Rozi, az elfoglalt nő nem értette, miért nem foglalkoznak vele. Problémáját súlyosnak ítélte, s úgy gondolta, csakis a rendőrség segíthet. Az a félóra volt számára a legértékesebb a teljes napból. Abban a harminc percben intézte magánügyeit, időnként szunyókált, vásárolt, szépült vagy szerelmeskedett.

–Ha egy gyerek, vagy egy kutya eltűnik, komolyan veszik, de az én elveszett félórámmal senki nem törődik – panaszolta párjának Kalmár Rozi, miközben az interneten magánynyomozó után kutatott.

Hamar rátalált egy ígéretes detektívre, aki úgy hirdette magát: „az eltűnt személyek specialistája”. Rozi felhívta. A nyomozó vállalta, hogy megkeresi az elveszett félórát. A nő sok pénzt ajánlott a magánnyomozónak, ha sikeresen megoldja az ügyet.

Eközben az utcán egy gyerek talált egy elhanyagolt állapotban lévő félórát. Koszos volt, sovány, valaki rá is lépett. Felemelte a járdáról, alaposan szemügyre vette. Azt gondolta, nem reménytelen a helyzet, hazavitte, megfürdette, adott neki egy tányér levest, majd ágyba dugta. Másnapra a gyereknek lett egy félórája, amivel azt kezdhetett, amit akart. Iskolába menet kiment a vidámparkba, és felült a hullámvasútra. Félórányi szórakozás után beült az iskolapadba, mintha mi sem történt volna. Az elveszett félóra továbbállt.

Kalmár Rozi megállás nélkül kereste az elveszett félóráját. A magánnyomozó egyelőre nem tudott eredményt felmutatni, pedig a legjobb embereit állította az ügyre. Tűvé tették a környéket, azt gondolták, nem juthatott messzire a keresett harminc perc. Miután ez nem vezetett eredményre, bemondatták a televízióban és a rádióban is: keresnek egy elveszett félórát. A gyerek, aki korábban megtalálta, jelentkezett a felhívásra, elmondta, hogy a vidámparkban volt a talált félórával, de aztán tőle is megszökött. Rozi örült, hogy legalább valaki életben látta az eltűnt félóráját, ami egyre inkább hiányzott neki. Mióta nem volt vele, kimerültnek, lehangoltnak érezte magát, kiégett a sok munkától. Úgy érezte, ha sürgősen nem kapja vissza a félóráját, belehal. Magas jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek. Tucatnyian jelentkeztek a hirdetésre, egyre-másra hozták a félórákat, de egyik sem az övé volt. Az egyik kicsit kövérebbnek, a másik soványabbnak, a harmadik barnábbnak, a többi meg unalmasabbnak tűnt. A jelentkezők bizonygatták, hogy megérdemlik a pénzt. Őt pedig majdnem meglincselték, mert nem akart fizetni.

A magánnyomozó közben fülest kapott, hogy valaki a fővárostól keletre, egy kis faluban látta a keresett félórát. A kocsmában iszogatott. Lefotózták, a képet elküldték a detektívnek. Ő megmutatta Kalmár Rozinak, aki azonnal felismerte a szökevényt. Sürgette a nyomozót, üljenek autóba, és menjenek érte, míg tovább nem áll. Félt, hogy a félóra rossz útra tért, csavargó lesz belőle, ha nem állítják le.

– Ha így folytatja, talán még embert is öl! – siránkozott Rozi.

Néhány órával később az árokparton fetrengve találtak az elveszett félórára. Bűzlött a piától, és azt üvöltözte, soha többé nem akar Kalmár Rozi félórája lenni, mert csak kihasználja. Fejéhez vágta, hogy miatta lett alkoholista és depressziós. Kijelentette, inkább megszűnik, minthogy visszaköltözzön régi tulajdonosához. Az elfoglalt Rozi fűt-fát ígért a félórának, de az hajthatatlan maradt. A veszekedést dulakodásba torkollott. A félóra addig lökdöste az elfoglalt nőt, míg az egy száguldó autó alá esett.

A kis zsákfaluban szinte sosem jár gépkocsi. Ez a félóra kivétel volt. Mindenki csodálkozott. Szegény asszony – suttogták –, ha egy félórával később jött volna, még ma is élne.