Döme Barbara: Léleklakat
Döme Barbara | 2020.10.16. | Irodalom

Döme Barbara: Léleklakat

Szaporán áramlik ereimben a vér. Gyémánttűkkel szurkálják a Napot. A világ szűkül. Egyre jobban nyomaszt. Menekülőket látok! Utánuk megyek

Búcsúszavad lemarta rólam a védelmet, meztelen maradtam. Fázni is féltem. Megesküdtünk, hogy örökre, aztán elfelejtettük ígéreteinket. Évekbe tellett, mire levált szemünkről a hályog, mire tisztán láttuk, neked jobbra, nekem balra van az utam. S ez a kettévált végtelen út, mely súlyos léptekkel indult mindkettőnk számára, már soha többé nem találkozott. Holnapok sorjáztak az érintésed nélkül. Ma is fáj a mögötted becsapódó ajtó zaja.

S mikor azt gondoltam, égő vörösből rózsaszínre szelídült sebem lassan beheged, apám is itt hagyott. El sem búcsúzott, szó nélkül engedte el az életet, hiába kapkodtam utána, kezem minduntalan az üres pillanatokat markolta. Lehunytam a szemem, még láttam hosszú télikabátját, ahogy lassítva úszik utána, láttam, hogy megfordul és rám nevet. Kacaja úgy oldódott fel a halálban, mint édes tejszín a kávéban. Egyforma lett minden. Ismeretlen kép. Újra fáztam, nem melegített óvó érintése.

Volt egy életem. Szerettem, még ha néha sajgott is. De aztán mindent elvesztettem, ami korábban köldökzsinórként kötött össze az élni akarással. Valahol lélekharang kondul, messze van, de tudom, hogy nekem üzen.

Néhány perce még szürke udvarról tekintettem az égre. Felfelé szűkült a tér, de megfordítva hívogatónak tűnt a táguló, ismeretlen világ. Innen lentről: korlátok, kopott ablakkeretek, ajtók. Csak előttem zárva. Tompa hangok: kanálcsörömpölés, tévés kvíz, Júdás-reality, üvegszilánkok csörömpölése. Gyereksírás, mely csenddé szelídül egy anya mellétől, horkolás, pillanatnyi vészjósló szünetekkel. Városlakók, kik batyukkal a hátukon kóvályognak. Formálja ajkuk a szavakat: Hová? Kivel?  Tapossák egymást, menekülés közben mindent elpusztítanak, ami ezen a szürke udvaron még él. Bámulom a negyediken azt a sarkot, mely rácsokkal van lezárva. Itt élek. Itt élek? Megmozdul talpam alatt a föld, s tűzhányóként tör ki a betonból a felismerés. Talpamtól a fejem búbjáig átjár. Tudom, hogy elérkezett az idő.  

Szaporán áramlik ereimben a vér. A mohás tetőcserepek alól vörös pillangók szállnak az égbe. Finom hálót terítenek, előkészítik testem a lélek nélküli érkezésre. Felmászom a korlátra.

A vérfoltos betont slaggal lecsapatják. Rózsaszín virágok hullnak rá. Illatos szirmok, a lét lakatjai. Meghalni könnyű, csak az odáig vezető út töri fel sarkad. Meghalni könnyű, én is képes vagyok rá.

Fotó: pixabay
Névjegy
Fotó: Király Farkas

Döme Barbara 1973-ban született Debrecenben. A Hajónapló felelős szerkesztője. Író, újságíró, szerkesztő, Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanult.  Diplomamunkáját szociológiából írta. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el. 2020-ban megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját. Több riportkötet szerzője. A Magyar Írószövetség és Magyar Újságírók Szövetségének tagja. Novelláskötetei: A nagymama, aki elfelejtett meghalni (2013), Nők a cekkerben (2019). Művei több antológiában szerepeltek, legutóbb 2019-ben a Magyar Napló által kiadott Év novelláiban jelent meg írása. Rövid prózáit számos irodalmi folyóiratban publikálja.


Kapcsolódó cikkek