Döme Barbara: Mennyből az ikrek
Döme Barbara | 2020.10.09. | Irodalom

Döme Barbara: Mennyből az ikrek

Gyilkossági kísérlet az örökkévalóságban.

Kéz a kézben álltak az Úristen otthonának küszöbén, és arra vártak, hogy végre valaki kinyissa előttük az ajtót. Csak egyszer csöngettek. Egy közös ismerősük korábban arra figyelmeztette őket, ne dühítsék fel a Mindenhatót, mert haragjában olyan rettenetes útlevelet ad nekik, hogy azt az ükunokájuk is nyögi majd. Így egyszer nyomták meg a hatalmas bejárati ajtó melletti gombot, majd türelmesen várakoztak.

Először a kopaszabbik kezdett egyik lábáról a másikra állni, majd a társa is követte a toporgásban. Olyanok voltak, mint két alma, amelyek véletlenül egymás mellé pottyantak a fáról. Nem tudták, mit keresnek egymás társaságában, kézen fogva, ráadásul az Úristen háza előtt. Korábban senki sem mutatta be őket egymásnak, nem tartottak nekik eligazítást, de még csak egy sms-t sem kaptak arról, hogy ide kell majd vonulniuk.

Az időjárás jó volt, a hőmérséklet kellemes, s mivel a nap még csak feljövőben volt, a káros UV-B sugaraktól sem kellett tartaniuk. Egyikük ezt örömmel nyugtázta, már csak azért is, mert teljesen meztelenek voltak. Ez egyáltalán nem zavarta őket, sokkal jobban aggasztotta mindkettőjüket az a kérdés, miért szállították őket ide kora reggel, mielőtt kiszürcsölhették volna tejeskávéjukat a mennyei pöttyös bögréből. Miközben a nagy autóval errefele gurultak, és látták elhaladni maguk mellett az égi búzatáblákat, egyikük azt súgta a másik fülébe, biztosan kiderült, hogy az elmúlt hónapban elbújt a gardróbban a szanálásra ítélt angyalszárnyak mögött, mert nem akart leszületni egy olyan asszonyhoz, aki dohányzott, mint egy gyárkémény, ivott, mint a gödény és verte mind a nyolc csemetéjét.

Mivel a másiknak, a kopaszabbiknak is volt vaj a fején, megegyeztek abban, biztosan páros büntetésre számíthatnak. Azt mondják, a mennyei ítészek gyakran alkalmazták ezt a fajta megoldást, mióta a Mennyországon is úrrá lett a válság. Korábban egyáltalán nem okozott gondot mindenkit külön-külön száműzni Ádámhoz és Évához a Paradicsom sivár tőszomszédságába, de újabban erre már nem futotta. Ádám és Éva ugyanis üzletet csinált a büntetésre éppen megfelelő helyből, és minden négyzetmétert kemény mennyei forintokért adtak ki. Az Úristen többször kérte őket, mutassanak legalább egy tulajdoni lapot vagy adásvételi szerződést a jogviszonyuk tisztázására, de ők mindig arra hivatkoztak, hogy az özönvíz idején hivatalos papírjaik mind eláztak. Így a Mindenható nem tudott mást tenni, mint a mennyei bírósághoz fordult a Paradicsom melletti senki földjének tulajdonlását illetően. Ám a tanácsban több volt az ateista, mint a hívő, így Ádámnak és Évának adtak igazat. Ráadásul azt sem tiltották meg nekik, hogy időről időre emeljék a bérleti díjat, így a következő év elejére az már olyan magasba szökött, hogy a Mindenható kénytelen volt spórolni, és így csoportokban száműzte büntetésük letöltésére a bűnösöket. Mivel ezt a két, igen-igen egyforma kisember is tudta, biztosra vették, hogy majd együtt töltik le a büntetésüket.

Pixabay-
Fotó: Pixabay

A kevésbé kopasz beszédes típus volt, így aztán a várakozás pillanataiban is nehezére esett befogni a száját. Azt firtatta, miből futja Istennek ilyen pazar palotára, miközben az égi gazdaság hanyatlóban van. A másik hiába csitította, hogy ne feszegesse ezt a témát, hiszen az Úr mindent lát és hall, pláne, hogy jól látható módon be volt kamerázva a ház és az udvar is. A kopaszabbik attól tartott, hogy amennyiben sokáig kutakodnak Isten zsebében, örökre kiűzik őket a Mennyországból vagy, ami még ennél is rosszabb, amikor eljön az idő, nem császármetszéssel születnek meg, hanem rettenetes kínok között szenvednek a szülőcsatornában. Mert az Úr köztudott jó természete és kedvessége csak addig tartott, amíg valaki firtatni nem kezdte a főnökségével járó előnyöket, ám ha ez bekövetkezett, teljesen kifordult önmagából. Legalábbis ezt terjesztették róla. A pletyka pedig nagyon gyorsan terjedt, harmadnapra már mindenki tudta, mit szabad és mit nem, ha a nagyfőnök maga elé rendeli személyes elbeszélgetésre.

S mivel a szabályokkal a két egyforma kisember is tisztában volt, megpróbáltak azok szerint eljárni még akkor is, ha éppen senki sem vett tudomást a létezésükről.

Éppen amikor egyikük dúdolni kezdte a Mennyből az angyalt, hirtelen kitárult az ajtó. A hatalmas ragyogás elvakította őket, bánták, hogy nincs zsebük, és abban nem lapul egy-egy napszemüveg. Miután egymás kezét szorongatva bebotorkáltak az ajtón, átestek egy kisebb kutyán és levertek egy drága vázát, megérkeztek egy hatalmas helyiségbe, amely olyannak tűnt, mint egy könyvtár. A polcokon azonban nem könyvek voltak, hanem megsárgult ügyiratok, amelyekről csak jóval később tudták meg, hogy valójában leszületési anyakönyvi kivonatok. Egyébként ha tudják, hol vannak, akkor sem kezdhettek volna semmit vele, ugyanis a Mindenható nem töltött túl sok agyat egyikőjük koponyájába sem. A Mennyországban senkinek sem kellett sorban állnia azért, hogy agyat kapjon, azt mindenkinek kirendelték, majd leszületése előtt a koponyájába töltötték. A mennyiséget és a minőséget az határozta meg, hogy abban a hónapban éppen honnan és mennyi szürkeállományt sikerült beszerezniük azoknak az alkalmazottaknak, akiknek ez volt a feladatuk.

A két szerencsétlen kisemberke csak toporgott a hatalmas helyiségben, öklükkel még mindig a szemüket dörgölték, amitől immár nemcsak fényes foltokat, de színes csillagocskákat is láttak. Szólni nem mertek egymáshoz, csak álltak és vártak, időnként jobbra-balra néztek, mint amikor valaki nem tudja eldönteni, melyik irányból jön a körúti villamos. Amire számítottak, a nagy dörgés-villámlás, a fények, a tüzes trón meg a díszes pajzs ezúttal elmaradt a Mennyei Atya bevonulásából. Ezeket a show-elemeket sosem használta hétköznapokon, mert egyrészt növelték a kiadásokat, másrészt pedig ünnepnapokon nemigen tudott volna ütősebb műsorral előrukkolni. Isten ugyan elegánsan, sötétszürke felöltőben, hozzá passzoló nyakkendőben, ingben és fényes cipőben vonult be a szobába, de a két egymáshoz hasonló emberke mégis csalódott volt. Ők egy öregurat vártak fehér ruhában, hosszú szakállal, villámokkal a kezében, ehelyett kaptak egy negyven év körüli elegáns férfit, aki jóképű volt és fürge, még talán edzeni is járt, legalábbis a zakó ujja nagyon feszült a bicepszén. A várakozók most először érezték magukat alulöltözöttnek.

Az Úr határozott léptekkel közeledett feléjük, majd megkérte őket, foglaljanak helyet. Az ezt követő beszélgetés jó hangulatát megalapozván először teával kínálták őket, amihez kis sütemény is járt – amit szerintük kissé túlsütöttek, és a fahéj is több volt benne, mint szükséges lett volna. Ennek ellenére jóízűen elfogyasztották, bele-beletunkolva a teába. S amikor már minden morzsányi sütemény és minden korty tea megtalálta helyét a két egyforma kisemberke gyomrában, Isten szólásra emelkedett. Kicsit olyan volt a jelenet, mint amikor a vőfély feláll a lakodalomban, hogy elmondja köszöntőjét. Az Úr is megköszörülte a torkát, megigazította egyébként tökéletesen álló nyakkendőjét, lesimította a haját, majd így szólt:

– Kedves ikrek, örülök, hogy itt vagytok, nem késtetek el. Örülök, hogy sikerült titeket egymás képére formálnom, és nagy boldogsággal tölt el, hogy ma kiállíthatom a leszületési engedélyeteket, és ezzel megkezdődik hosszú földi létetek.

A két kisember olyan rémülten pislogott, mint a fürdőkádban a karácsonyi ponty. Az a szó, hogy ikrek, csak nagyon nehezen fészkelte be magát a koponyájukba, s bár hallották az Úr szavait, képtelenek voltak felfogni. Vagy csak azt gondolták, ha ostobának tettetik magukat, időt nyerhetnek. Egyikük sem akart még leszületni, jól érezték magukat a Mennyországban, ahol napjaik semmittevéssel teltek. A születés számukra egyenlő volt azzal, hogy útlevelükre rányomták a halálos ítéletüket, hiszen aki megszületik, az előbb-utóbb meg is hal. Ettől viszont mindketten rettegtek még akkor is, ha eddig csak a mesékben találkoztak az elmúlással, és a mennyben nem láttak halottat, de olyannal sem találkoztak, akinek valakije örökre eltávozott volna. Nem tetszett nekik az sem, hogy ikerként kell megszületniük, ugyanis mindketten önfejűek voltak, nem tudták felfogni, hogy ezentúl lesz még egy belőlük. A kopaszabbik arra gondolt, hogy ennél még az is jobb lett volna, ha a múltkor megtalálják a szanálásra ítélt angyalszárnyak mögött, és leküldik az iszákos asszonyhoz, mert ott legalább nem kellett volna elviselnie még egy ugyanolyan fazont, mint ő maga. Leendő testvére sem örült a Mindenható döntésének, neki sem tetszett, hogy nemsokára nemcsak őt csodálják majd új családtagjai, hanem egy másik személyt is, aki ráadásul a megtévesztésig hasonlít rá. „Hogy lesz ebből önállóság?”, gondolta, ám közben továbbra is szorongatta a mellette helyet foglaló figura kezét, aki ugyan próbált megszabadulni a kézfogástól, de nem sikerült neki, mert a két kéz össze volt ragadva.

S bár a Mindenható látta, hogy az ikreknek nem tetszik, amit velük tervez, de ez nem igazán dúlta fel a lelkét. Volt arra a napra egyéb dolga is, így elsősorban arra tudott gondolni, hogy minél előbb végeznie kell ezzel a feladattal.

Az ikrek viszont csak arra tudtak koncentrálni, hogy szabadulniuk kell jelenlegi szorult helyzetükből, és együtt semmilyen körülmények között sem születhetnek meg. Amikor arra gondoltak, hogy hamarosan testvérek lesznek, kitörte őket a frász. Nem tudták, mi történik velük, de egyik pillanatról a másikra hallani kezdték egymás gondolatait. A kopaszabbik vetette fel, hogy erőszakot kellene tenniük Istenen, mielőtt valóban kiállítja a leszületési engedélyüket, ráadásul ikrekként. Miközben erről diskuráltak – persze csak gondolatátvitellel –, a mennyei atya közölte velük, hogy éppen ahhoz az asszonyhoz érkeznek majd, aki elől az egyikük a minap elbújt a szanálásra váró angyalszárnyak mögött. Hozzátette: egyikük sem lehet annyira ostoba, hogy elhiggye, egy ilyen tett büntetlenül marad.

Isten szeme mindent lát, a füle mindent hall, tette hozzá mosolyogva, majd arról is biztosította az ikreket, hogy leendő anyjuk semmit sem változott az elmúlt napokban, iszik és dohányzik. Tulajdonképpen az ikrek apjáról sincs tudomása, valószínűleg a gyerekek egy késő őszi átmulatott éjszaka után fogantak egy részeg fazontól. Az asszony kifejezetten gyűlölte a hasában fejlődő magzatokat, akikről négy hónapig nem is tudott. A gyerekeknek ez volt a szerencséjük, mert ha korábban derült volna ki, hogy megfogantak, valószínűleg az anyjuk megszabadult volna tőlük. Így legalább esélyt kaptak a sorstól, hogy gyűlölhessék egymást és a nőt, aki kihordta őket, aki azt a fogalmat, hogy terhesség, a szó szoros értelmében élte meg. Egyszer megpróbált öngyilkos lenni, aztán a hasában fejlődő csöppségek ellen támadt. Egy hatalmas kötőtűvel hasba szúrta magát, de a kicsiknek sikerült időben elhúzódniuk a behatoló tárgy elől, így megúszták, hogy meghaljanak, mielőtt láthatták volna anyjuk cseppet sem bizalomgerjesztő ábrázatát. Az asszonyt ezután elmegyógyintézetbe vitték, és ott tartották egészen a szülésig.

Az ikrek, miután eldöntötték, hogy megölik az Urat, nem húzták az időt. Egyikük a túlzottan fahéjas keksztől fulladást színlelt, s amikor a Mindenható odament hozzá, hogy elsősegélyt nyújtson, a másik egy laza mozdulattal a nyaka köré tekerte csuklónyi vastagságúra fejlődött köldökzsinórját. Isten hörögni kezdett. Már csak részleteket észlelt a valóságból, egyre homályosabban, tejfehér köd szállt a szeme elé, távolból még hallotta, ahogy az ikrek vihognak, majd meztelen talpuk egyre szaporábban csapódik a márványburkolathoz, végül pedig hatalmas dördüléssel bevágódik a díszes bejárati ajtó.

Az ikrek egymás kezét fogva futottak végig a Mindenható házából kivezető úton, talpukat szétvágta a vörös salak, lelkükből kitörni készült a bűntudat. Egymás előtt sem merték elfogadni, hogy megölték a menny és a föld teremtőjét. Ahogy szedték a lábukat, furcsa érzésük támadt. Mintha tölcsérbe kerültek volna, amelynek a világ felé nyitott részét vákuum szívná. Eleinte csak csúsztak, aztán zuhantak, végül kiszakadtak valamiből olyan fájdalommal, mint amikor az emberből elevenen kitépik az összes szervét. Sírtak vagy inkább üvöltöttek, egyszerre, egymást túlharsogva, jelezve, hogy valami olyasmi történt velük, amit ők nem akartak.

Amikor kicsit elcsitultak, és a színük liláról rózsaszínűre változott, anyjuk mellére fektették őket. Az asszony zokogott, amikor felfogta, hogy a gyerekei nem azért fogják egymás kezét, mert annyira ragaszkodnak egymáshoz, hanem mert egy kézfejük van. Aztán azt is közölték vele, hogy ikrei a csípőjüknél is éppúgy ragaszkodnak egymáshoz, és néhány belső szervük is közös. 

Eközben a Mennyországban Isten már lábadozott. Néhány napot az intenzív osztályon töltött, de csupán megfigyelték, mivel néhány percig oxigénhiányos állapotba került, mert valakik galád módon megpróbálták megfojtani. Amikor a rendőrség megkérdezte tőle, emlékszik-e a támadóira, csak annyit mondott, kölykök voltak, de már megkapták a büntetésüket.

Fotó: Pixabay
Névjegy
Fotó: Döme Barbara

Döme Barbara 1973-ban született Debrecenben. A Hajónapló felelős szerkesztője. Író, újságíró, szerkesztő, Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanult.  Diplomamunkáját szociológiából írta. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el. 2020-ban megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját, valamint az Orpheusz kiadótól Az év legsikeresebb szerzője díjat. Több riportkötet szerzője. A Magyar Írószövetség és Magyar Újságírók Szövetségének tagja. Novelláskötetei: A nagymama, aki elfelejtett meghalni (2013), Nők a cekkerben (2019). Művei több antológiában szerepeltek, legutóbb 2019-ben a Magyar Napló által kiadott Év novelláiban jelent meg írása. Rövid prózáit számos irodalmi folyóiratban publikálja.


Kapcsolódó cikkek

Ajánló | Könyv

Döme Barbara novelláinak foglalata a kötet. Az írónő már a remekül megválasztott címadó novella okán is „ magára vonzza" az olvasók figyelmét. Nem különben így van ez a kötet írásaival. A szerző ismeri a titkát annak, mivel lehet az olvasó érdeklődését mindvégig izzásban tartani. A néhány oldalas novellák mindegyike végig feszült kíváncsiságot gerjeszt az olvasóban, aki a szürreális elemekkel átszőtt írásokat ekként igazi csemegének találja majd. Döme Barbara remek meseszövése alkalmat ad arra, hogy egy légy gyilkossá váljon (Légy a borsólevesben), vagy egy elveszett félóra depressziós alkoholistává. Az író mesterien játszatja egymásba a valóság és a képzelet képeit oly módon, hogy néhány pillanatra az olvasó is elbizonytalanodik - a novella szereplőjével együtt (Ráébredés) -, hogy valójában az ébrenlét és álom határmezsgyéjén egyensúlyozik-e, vagy hihető mindaz, amit lát, hall, érez. Az allúziókkal át- meg átszőtt remek írásokat, amelyek már-már Örkény egyperceseinek szellemét idézik meg, érdemes széles körben ajánlani. Forrás: www.kello.hu

Fotó: Döme Barbara