Döme Barbara: Ő és én a pszichiátrián
Döme Barbara | 2020.09.05. | Irodalom

Döme Barbara: Ő és én a pszichiátrián

– Nem csillog a szárnyad, influenzás lehetsz. Rád férne egy kiadós immunerősítő-kúra. Akciós a Béres Csepp, kerülj a patika felé!

A kávé rég kihűlt, a cukor is feloldódott, de rendületlenül kevergeti a sötét folyadékot. Bámulja az ablakot. Szeme alig észrevehetően remeg, vagy talán nem is, lehet, hogy csak az enyém tikkel. Leteszi a kanalat, a nyitott ablakhoz lép, kihajol és integet. Felém fordul, azt mondja:

– Elment, sok még a dolga. Gyere, fiam, igyál meg velem egy feketét. Ez egy szar hely, de a kávéjuk finom.

Megfogja a karom és vezet, akár egy gyereket, akinek utat kell mutatni. Még fel sem eszmélek, előttem a forró ital. Fehér műanyag pohár, semmi különös, pont olyan, mint bármelyik olcsó büfében. Az üveg és a porcelán itt tilos, még valaki megpróbálná felvágni az ereit az összetört cserepekkel. Történt már ilyen, ezt mesélte a takarítónő, aki tegnap délelőtt egy kóláért adott félméternyi vécépapírt.

 A folyosó végén lezárt terület. A fémrács mögött halványkék foltok keringenek, lehetnek agyonmosott pizsamák, de menekülni próbáló kifakult emlékek is.

 Az öreg nyolcvan körül van, de azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, százharminc. Ha olvasni tudnám a ráncokkal írt üzenetet az arcán, talán megszűnne a gyomromban ez a furcsa görcs, amit azóta érzek, hogy megláttam. A pizsamáján futó csíkok segédvonalakként vezetik a tekintetem a lábfeje felé. Mezítláb toporog a kövön, figyelmeztetném, felfázik, ha nem húz papucsot, de nem tudom: születésem óta néma vagyok. Papírt húzok elő a zsebemből, ráírom: nem tudok beszélni, de szívesen meghallgatom.

– Na, veled aztán jól kibabrált a teremtő, fiam. De az én vállamra is pakolt eleget. Visszaadnám neki, csak találkoznék már vele.

Hunyorog, és a tarkóját dörzsöli. Aztán a fejét két tenyere közzé fogja, attól tartok, mindjárt leemeli a nyakáról és elönt a vére, mint egy áradó folyó. De csak szorítja a koponyáját, erőlködik.

– Ha ezt csinálom, kevésbé érzem, hogy sajog. Hülyeség, mert így meg az fáj, hogy szorítom a fejem. Mindjárt jön a félhomály. Maradj itt akkor is, ha már nem látlak. Ha fogod a kezem, tudom, hogy itt vagy és hallod, amit mondok. Ja, agydaganatom van – mondja az öreg és keserűen kacag.

Apám halála után, amikor végleg egyedül maradtam, az egyik ismerősöm elcipelt a pszichiátriára. Arra kérte a doktort, írjon fel nekem nyugtatót, mert labilis vagyok és fél, megölöm magam. Nyolc éve rendszeresen járok terápiára, a gyógyszereket elhagytam. A várakozás idejét itt, a büfében szoktam eltölteni. Néma vagyok, többnyire süketnek is hisznek, nem szoktam barátkozni, most sem bonyolódtam volna ilyesmibe, ha ez az öregember nem ennyire erőszakos.

– Azzal a szemét kis döggel kezdődött minden, fiam. Azóta sem hagy békén. Úgy teszek, mintha kedvelném, de igazából gyűlölöm. Ő volt itt az imént is. Gábriel. Angyalnak mondja magát. Belátom, szólt előre, hogy az asszony teherbe fog esni, de hát miért hittem volna neki? Azt mondták, a nejem meddő, és már túl voltunk a hetvenen, normális ember nem hitte volna el, hogy ebből még kijöhet egy gyerek.

Kever egyet a jéghideg kávén. Meztelen lábával a fekete-fehér kockás kövön dobol. A talpa fehér, úgy hiszem azért, mert évek óta máshol sem taposott, csak ezen az erős fertőtlenítővel felmosott járólapon. Behunyja a szemét, biztosan most érte el az imént említett félhomály. Ösztönösen megfogom a kezét, jelzem, nem mentem el.

– Jól vagyok, fiam, ne aggódj, csak kicsit fáraszt ez a sok beszéd. Te mit keresel itt?

Megfordítom a papírt, amire az imént írtam. Két rövid mondatban vázolom fel az életemet: A kerület bolondja vagyok, de mindenki szeret. Apám meghalt, kiborultam. Ahogy rám néz, felidéz bennem egy ismerős érzést, de nem tudom megfogalmazni, pontosan mi is az.

– Imádkozom érted. Bár nem tudom, hogy ez jó vagy rossz pont lesz számodra, amikor zörgetsz majd Szent Péter kapuján. Meg akartam ölni a feleségemet, mert azt gondoltam, félrelépett és más férfitól vár gyereket. Ráadásul mindezt lelkészként tettem.

Összekulcsolja a két kezét és motyogva imádkozik. Oscar-díjas alakítás, ha most csak játssza a bűnbánó, bukott papot. Újra az ablak felé néz. Bökdösni kezd, és azt suttogja: Gábriel visszatért, és minket bámul. Senkit nem látok, csak egy ápolónőt, aki párizsis zsemlét vesz a büfében. Arra gondolok, az agydaganata miatt hallucinál.

Jó tanuló, jó eszű gyerek voltam. Orvosi egyetemre akartam menni, de nem vettek fel, pedig jártam előkészítőre is. Ott tanított egy professzor, aki egyre gyakrabban jelent meg napszemüvegben az előadásokon. Kibeszéltük a többiekkel, hogy micsoda tapló, hiszen a teremben sem veszi le a napszemüvegét. Aztán később elmondta, hogy agydaganata van. Mesélt a hallucinációkról, a kibírhatatlan fejfájásról, a fényérzékenységről és a halál szagáról. Maga fogalmazott így az utolsó óráiban. Azóta sem tudom kitörölni a fejemből.

Pixabay-
Fotó: Pixabay

Valaki megérinti a vállamat. Hátranézek, az ápolónő áll mögöttem, aki az imént zsemlét vásárolt. A fülembe suttog:

– Hát még mindig nem érted? Tényleg nem nyolcvanéves, annál jóval több. Én nem tehetek róla, fent döntöttek úgy, hogy újra és újra át kell élnie ezt a történetet.

Kérdezném, ha tudnám:

– Gábriel?

 Az egyik rendelőből mosolygó férfi távozik. Az asszisztensnő hozzám lép. A doktornő öt perc múlva fogad – mondja.  Megiszom az utolsó korty kávét. Az alja túl édes, ott maradt szinte az összes cukor.

 Nyílik a folyosó végén lévő csapóajtó. Egy kisfiú és egy idős asszony lép be rajta. A gyerek kitépi a kezét az nőéből, és az öreghez rohan.

– Apa, apa megjöttem!

– Jancsikám, édes szívem, már nagyon vártalak. Köszönj a bácsinak, ő a barátom.

Az öt év körüli fiúcska rám néz. Tekintete idősebb, mint az apjáé. Megrémülök, menekülnék. Miközben felállni készülök, megfogja a kezem és azt mondja:

– Téged ismerlek! Egyszer megkereszteltelek a Jordán folyóban. Nem hittem volna, hogy egyszer még találkozunk.

Az öreg felém hajol, és a fülembe súgja:

– Aranyos gyerek, csak félek, neki is agydaganata van.

Fotó: Pixabay
Névjegy
Fotó: Király Farkas

Döme Barbara 1973-ban született Debrecenben. A Hajónapló felelős szerkesztője. Író, újságíró, szerkesztő, Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanult.  Diplomamunkáját szociológiából írta. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el. 2020-ban megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját. Több riportkötet szerzője. A Magyar Írószövetség és Magyar Újságírók Szövetségének tagja. Novelláskötetei: A nagymama, aki elfelejtett meghalni (2013), Nők a cekkerben (2019). Művei több antológiában szerepeltek, legutóbb 2019-ben a Magyar Napló által kiadott Év novelláiban jelent meg írása. Rövid prózáit számos irodalmi folyóiratban publikálja.


Kapcsolódó cikkek