Döme Barbara: Temetés
Öt éve már, hogy jó barátomat, mentoromat, Prágai Tamás József Attila-díjas író-költőt elszólították a földi létből. Az alábbi novella közös munkánk eredménye, én írtam, ő szerkesztette még 2014-ben, amikor fogalmunk sem volt arról, hogy egy év múlva mi történik vele. A történet teljes egészében kitalált, ám döbbenetes módon Tamás betegségével és halálával egyes részletei szomorú valósággá váltak. Ma Tamásra emlékezünk.
Fényekből fűzött gyöngysort a hajnal, ez mutatja most az utat. Tíz éve nem láttuk egymást, utolsó viszlátunk hazugságnak bizonyult. Ha nem üzennek, most sem jövök.
Nyomom a gázt, ismeretlen házak suhannak el mellettem, árnyékká torzult idegen életeket látok, ahogy tekintetem a kivilágított ablakokra téved.
Zaklatott éjszakát hagytam magam mögött. Kísértett a fekete szembogara, a tekintete, ahogy utoljára nézett, ott, a házunk előtt. Megígértük, hamarosan felhívjuk egymást, és legkésőbb jövő karácsonykor újra találkozunk. Égette tenyeremet a telefon, amikor néhány hónap múlva felemeltem, hogy a számát tárcsázzam. A szívem szabálytalan ritmust kopogott, éreztem, ahogy a bordáim közötti rés tágulni kezd, szélesre nyílik, mint egy hatalmas kapu. Jobb kezem hirtelen a mellkasomra tapasztottam, mintha ezzel akarnám megakadályozni, hogy a szívem, felrúgva az emberi test működésének minden szabályát, a padlóra zuhanjon.
Tíz év telt el, hogy utoljára láttam, s most újra hozzá sietek. Futnak a villanypóznák, s közben mintha a lelkét lehelné ki, úgy párolog a feketeföld az út mellett. Tán elhunyt lelkek vonulnak át egyik világból a másikba. Ködfoltba érkezem, minden olyan homályos, mint az, hogy miért nem hívtam fel előbb, miközben milliószor eszembe jutott. Talán féltem önmagamtól, tőle.
– Meg kellett védenem magam, mert senki nem állt mellettem. Te sem – vádoltam, amikor annyi év után felhívott és kérdőre vont. Éreztem, ahogy szavai feltépik a múlt letapadt emlékeit. Magyarázkodott, hogy valami mindig közbe jött, amikor keresni próbált. – Gyógyíthatatlan beteg vagyok – jelentette be aztán olyan természetességgel, mint ahogyan az ember kenyeret kér a péknél. – Meg fogok halni – nyomatékosította kijelentését, mintha azt gondolná, nem tudom felmérni az előző mondatának súlyát.
Most autósor szuszog előttem, a zaklatott motorok néhány percre megpihennek. Zsemleszínű kutya bámul ki a szélvédőn. Csahol, látom, ahogy nyál csapódik az üvegre. Nyakát egy gyerek öleli, rám bámul, nyelvet ölt felém, utál, amiért meglestem. Két tenyerét szeme elé emeli, sötétséget borít a jelenre. Feldühít a céltalan várakozás. Öklömmel ütném, ha most mellettem lenne. Felpofoznám! Aztán ölelném. Ölembe venném, ringatnám.
Amikor felhívott, hogy megossza velem súlyos titkát, gyűlöltem érte. Aztán mentegetni próbáltam szörnyű bejelentése miatt, mintha még előtte is titkolni kívánnám, amit éppen ő közölt velem.
– Gyere el – kérte –, majd gyere el a temetésemre!
Éreztem, ahogy megbicsaklik a hangja, épp úgy, mint amikor tíz évvel korábban elbúcsúztunk. Aztán megtiltotta, hogy meglátogassam a kórházban.
– Nem akarom látni, ahogy sírsz! – mondta, és keserűen kacagott. – Mindig ilyen voltál, sosem tudtad titkolni a könnyeidet! Emlékszel, amikor utoljára találkoztunk? Akkor is fogadkoztál, aztán mi lett belőle? Bőgtél.
Lecsukom a szemem. Könnyeim égetik arcom, attól félek, barázdát marnak a bőrömbe. Hűvös érintés szárítja fel könnyeimet. Biztosan tudom, velem van. Sürgető, ideges dudaszó húz vissza a jelenbe. Előttem meglódul a kocsisor. Az úton két összetört autó darabjai, ideges rendőrök mutogatnak.
Háromszáz kilométernyi kiüresedett és elsiratott valóság után tompa lélekkel állok a ravatalozó előtt. Gyászzene készül átfúrni az agyamat. Az ajtón parányi rés, pontot tesz utunk végére, ha szélesebbre tágul. Szédülök, kiszáradt a szám. Imádkozom: jöjjön valaki, aki felment az utolsó lépés alól! Jöjjön valaki, aki tenyerébe rejt!
Kezem a kilincset keresi, lenyomom. Ott a fekete koporsó, visszavonhatatlan, súlyos gondolatjel.
