Életregény Arany Jánosról
A költő, akit nem lehet nem szeretni. Cselenyák Imre Arany János életművét kutatja.
– Arany élete nem bővelkedik a kalandokban. Hol vannak mégis azok a fordulópontok, amelyek az olvasó számára is izgalmassá, vagy mondjuk úgy, elevenné, életszerűvé teszik ezt a pályát?
– Ezt a kétkedést folyamatában kapom az életrajz tervezésével kezdődően. Miért akarok éppen egy konformista, halk szavú, szelíd kisvárosi jegyzőről jelentős terjedelmű curriculum vitae-t írni? Erre csak részben az a válaszom, hogy: hiszen ő a magyar irodalom egyik, legnagyobb költője, aki még világirodalmi szinten műfordított is. A kezdőlökést egy a ’80-as években olvasott cikk adta meg. Az írás Arany János betegségeivel foglalkozott, és megemlítettek benne egy házi műtétet, amelyet Kovács Sebestyén Endre sebészprofesszor végzett el. A has jobb oldalán, a máj magasságában egy kinövést fedezett fel Arany. A dudor tetején krajcáros nagyságú kékes folt jelentkezett, mire Kajdacsy doktor elhívta a fent említett professzort, aki tulajdonképpen egy bicskával elvégezte az operációt. Három nagy méretű epekövet távolított el, amely rendjén is lenne, csakhogy az azt követő seblázba a költő kis híján belehalt. Aztán a seb soha be nem gyógyuló sipollyá alakult, amellyel haláláig együtt kellett élnie. Amikor ezt elolvastam, azt mondtam magamban: nahát, hogy mik meg nem történtek Arannyal, érdemes lenne megírnom az életét! Különben pedig korántsem volt unalmas alak. Ő is lázadt, beállt vándorszínésznek, igaz megbánta, de volt benne kurázsi. A környezete nagyra értékelte sajátos humorát, a Petőfivel való barátsága és levelezése irodalmi kuriózum.
– Mindig érdekelt, miért nem harcolt Arany 1848-ban?
– Igaz, nem küzdött a szabadságharcban, de részt vett benne. Két hétig volt nemzetőr, ami azt jelentette, hogy 1848. november 4-től, november 18-ig két szalontai századdal segítségére volt Arad lakosságának. Induláskor a társai őt javasolták századosnak, mert elismerték képességeit, de ő elhárította. Úgy nézett ki, mint egy igazi hazafi, fején kék csákó, testén szürke honvédköpeny, vállán szuronyos puska. Tizennégy napot szolgált, a két század teljesítette küldetését, annak dacára, hogy a legenda szerint Arany egyszer sem sütötte el a fegyverét. És ne felejtsük el, azzal tette a legtöbbet, hogy megírta a Nemzetőr dalt, amit Fónagy József megzendítésében széltében-hosszában énekeltek lelkesen az országban. Ezzel többet adott a hazájának, mintha maga is ott rohamozott volna a katonák között. És ki ne felejtsük az ő hosszan tartó csendes ellenállását, amely a Walesi bárdok megírásában csúcsosodott ki.
– Arany János testi és lelki szenvedéseiről beszélt egy interjúban. Verseiben azonban efféle kálváriának nincs nyoma, vagy mondjuk inkább úgy, az életrajz ismerete nélkül nincs felismerhető lenyomata. Miféle szenvedés tehát ez?
–Tépelődő alkata, állandó betegeskedése szelíd mélabút alakított ki benne, melyet idősödő korában zseniális érzékkel a költészet javára fordított. Ám korántsem adta át magát mindenkor a depresszív hangulatnak meg a fájdalmainak, hibátlanul alkalmazta a mértéket, tudat alatt és szántszándékkal is elkerülte, hogy készülő művére saját melankóliája, testi nyavalyája rányomja bélyegét. Hétköznapi léte örök kételyekkel teli, gyakran elégedetlen a világgal, de legfőképp önmagával. Az ihletettség és pragmatizmus ésszerű arányait mintaszerűen egyensúlyban tudta tartani, amely legnagyobb alkotói erényeinek egyike.
– Sokszor úgy érezzük, Arany bevonult a nemzet emlékezetébe, helyet foglalt a maga irodalomtörténeti trónusán és ezzel a múlt részévé vált. Máskor úgy tűnik, nagyon is aktuális. Mit mondhat arany költészete a mai olvasóknak? Vagy úgy is kérdezhetném, miért érdemes Arany-életrajzot olvasni?
– Nekem attól érdekes Arany, mert nagyapám az ő nyelvét beszélte, az ő szófordulatai szerint fűzte az elbeszélés fonalát. S én már gyermekkoromban magaménak éreztem ezt a nyelvet. Emlékszem, hat-hét éves koromban, téli estéken a Toldi eposz volt a közös, hangos olvasmány. És nem csak a mi családunkban. Ha nem volna kötelező olvasmány a Toldi, Arany költészete akkor is jelen lenne a kultúránkban a választékos köznapi beszédben, a szavalóversenyeken, a színházakban, mint Shakespeare Hamletjének műfordítója. Kikerülhetetlen az a rengeteg szóösszetétel, azok az aforizmák, amelyek a mindennapokban használatosak, csak nem feltétlenül tudjuk, hogy ez Arany öröksége. „Zúg az éji bogár, neki megy a falnak”; „Előtted a küzdés, előtted a pálya.”; Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét” stb. A korábban kissé töredezett, jegecekkel teli magyar nyelvből simulékonyabb, szebben beszélhető nyelvet hozott létre. Attól vált ő annyira közkedvelt költővé, hogy zseniális verseinek a ritmusa, a dallama is élvezetes. A XXI. század Magyarországában is azok beszélnek szépen, választékosan, akik Arany örökségét viszik tovább. Életregényéből pedig egy csendes, szerény, béketűrő, toleráns ember emelkedik az égig, akit egyszerűen nem tudunk nem szeretni.
