Új verseskötete jelent meg Viola Szandrának
Viola Szandrának új verseskötete jelent meg Használt fényforrások címmel. A költővel a könyvről, illetve a pandémia alatt született kreatív ötleteiről beszélgettünk.
– Februárban jelent meg új verseskötete Használt fényforrások címmel. Mennyire más ez a kötet, mint a korábbiak?
– Körülbelül hat év anyagából válogattunk a szerkesztőkkel, ennek is köszönhető, hogy több vershangomat sikerült ezúttal megmutatnom. Ez a kötet nélkülözi a fotókat, illusztrációkat, többnyire olyan témákkal foglalkozik, amelyekhez nem szükséges vagy nem illik mondjuk egy dinamikus tánc- vagy testversfotó. Tehát most nem más művészeti ágak teszik sokszínűvé az önkifejezést, hanem a verbális régión belül maradva, maguk a nyelvi, stiláris és tematikus elemek válnak írásaimban választékosabbá. Úgy gondolom, hogy sikerült rátalálnom saját költői nyelvemre. Persze a költészetben a megérkezettség nem jelent statikusságot, pusztán otthonosabb mozgást.
– A Használt fényforrásokban melyik versed számodra a legkedvesebb?
– Nem tudnék egyet kiemelni, de az istenkereső, transzcendenciát felderítő szövegeim (mert nem biztos, hogy érdemes klasszikus értelemben vett istenes verseknek nevezni őket), nagyon fontos részét képezik a költészetemnek, ebben a kötetben ezt jobban meg is tudtam mutatni, mint a korábbiakban.
– 2017-ben keltetted életre az országos Viselj verset! mozgalmat. Hogyan sikerült ez a kampány, illetve milyen hozzá kapcsolódó kezdeményezéseid voltak?
– Nagyszerűen, és erre nagyon büszke vagyok. A verstetoválás-kollekciómról többen is cikkeztek az év legmenőbb kiegészítőjeként, sikerét pedig az eladott példányszámok is igazolták. A kampány második része, ami egy sorozatban futó irodalmi fashion show volt a Hungarikum Pódiumon, s amelyhez olyan kiváló színművészek is csatlakoztak, mint például Pindroch Csaba, Xantus Barbara vagy Petrik Andrea, ugyancsak nagyon jó visszhangot kapott. A Viselj verset! kampány betetőzéseként pedig néhány hónapja sikerült elindítanom irodalmat népszerűsítő márkámat, a Poeticumot. Az első Poeticum-termékek között versékszereket és idézetes maszkokat találhatnak az érdeklődők, de folyamatosan álmodozom és tervezek, szóval bízom benne, hogy hamarosan újabb megvásárolható poeticumokkal, azaz „verstárgyakkal” bővülhet a kínálat.
– A pandémia alatt is tevékenykedtél: verses maszkokkal folytattad a kulturális kampányt. Honnan jött az ötlet és mennyire volt sikeres?
– A verses estélyik és öltönyök után tulajdonképpen visszalépésnek is érezhetném a versidézetes maszkok tervezését, de mit van mit tenni, azokkal a lehetőségekkel kell élni, amik éppen adódnak, kivitelezhetők. Kos a csillagjegyem, szeretek úttörő lenni, ezért már tavaly, rögtön az első lezárások után pár héttel készen voltak a versidézetes maszkjaim. Azóta nagyon sok variánsát láttam már itt-ott, tehát, azt hiszem, elmondhatjuk, hogy ebből is divat lett, akárcsak a verstetkókból vagy a versidézetes ruhákból. A jó példa ragadós. De jó példával elöl járni jó.
– A testverselést – mint az általad megalkotott egyedi műfajt – továbbra is folytatod?
– A testverselés alapvetően egy határozott karakterű projekt volt, amelynek eredményeképpen született meg Testreszabás című, Nánási Pállal közös kiállításunk és az azonos című könyv. Tulajdonképpen a verseskötetem indította el azt az elképzelést, hogy lemosható verstetoválásokat tervezzek, ahogy már említettem, sokan szerették ezt a módját is a testverselésnek, úgyhogy egy-egy alkalomra, rendezvényre egészen biztosan készülnek még verstetkók. Újabb kiállítást vagy könyvet viszont egyelőre nem tervezek ebben a műfajban, egyszerűen azért, mert annyi minden más van, amit még nem próbáltam ki, kísérletezni pedig nagyon szeretek.
– Egy éve, a járvány kezdetén azt kérdeztem, hogy szerinted milyen tartós változások jöhetnek be, amik átalakíthatják a világunkat. Egy év távlatában hogyan látod a változásokat?
– Az egyik kedvenc filmem a Sörgyári capriccio, valamint Krúdy regényeinek nagy részét is szeretem. Az említett alkotások arra ösztönöztek, hogy keressem az elvágyódás, a „régi szép világ” a „nyugodt eseménytelenség” színtereit jelen körülmények között is. Akik vidéken élik túl a szigorításokat, azoknál látok esélyt elszigetelt, mini aranykorok kialakulására, náluk a család, a természet szépsége és a művészetekben való elmélyülés válhat a boldogságot, derűt hozó szentháromsággá. Persze kérdés, hogy egy potenciálisan halálos kór árnyékában kialakulhatnak-e, legalább lokális jelleggel, „boldog békeidők”. A másik nagy kérdésem ezzel kapcsolatban, hogy vajon kialakulnak-e az irodalomban a fenti két példához hasonló világú, nosztalgikus hangvételű művek, és ha igen, akkor a szép, de letűnőben lévő világot a járvány előtti korszak fogja-e jelenteni vagy netán egy-egy kis falu rohanástól és járványtól elzárt „érintetlen” világa. A másik irodalmi lehetőség, hogy felsejlenek-e a Covid nyomán olyan betegségmetaforákkal dolgozó remekművek, mint például Márquez Száz év magányában a cecelégy halálos álomba ringató csípése.
– A közeljövőre nézve vannak már új ötleteid?
– Alapvetően lírikus alkat vagyok, de kísérletezem prózaírással is, ez számomra nagyon nagy kihívás, és könnyű lenne feladni, mondván, „nem minden költőnek kell novellát és regényt is írni”; ugyanakkor olyan képességeket felfedezni, amelyekről korábban nem is sejtettem, hogy bennem lakoznak, annyira csodálatos érzés, hogy megéri a befektetett munkát és az időszakos kudarcélményt is. Már szinte kész az új verseskötetem is, amelyre a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjnak köszönhetően tudtam teljes erőmmel koncentrálni. Psyché Alteregónia alakját alkottam meg, akire a több lírai elbeszélőnek köszönhetően más és más nézőpontból tekinthetünk rá, s aki nem teljesen nélkülözi Weöres Sándor vagy Esterházy Péter elhíresült nőalakjainak előképét sem, ugyanakkor stilárisan és magánmitológiailag is egy más típusú költői világ szülötte.
