Interjú Viola Szandrával
A költőnő irodalomról, macskákról, performanszról.
– Csak saját verseket ír a testére, vagy mások által írt műveket is?
– Testreszabás című verseskötetemben csak a saját írásaim szerepeltek, de a lemosható verstetoválás-kollekciómban például klasszikusoktól és kortársaimtól is válogattam. Nem szeretem folyton előtérbe tolni a saját verseimet, az is boldoggá tesz, ha egy Radnóti vagy egy József Attila sor kerül új megvilágításba, vagy ha egy méltatlanul kevéssé ismert kortársra hívhatom fel a figyelmet kreatív ötleteim révén.
– Előfordult már, hogy mások is írtak a testére?
– Előfordult, sőt, szinte mindig professzionális művészeket kértem fel a szöveg bőrre való felvitelére. Könyv Kata festőművészt és Pál Gergely testfestőművészt. A bőrre írás fárasztó és sok türelmet, aprólékosságot igénylő művelet, inkább a végeredmény az igazán jó, amikor egy művészi fotó segítségével azt érezhetem, hogy „a vers az én testem”. Amit még hangsúlyozni szeretnék, hogy nem csak a saját test artikulálásával és vizuális kifejezőkészségével próbált kísérletezni ez a bizonyos, elhíresült kötetem, hanem úgynevezett testalteregóim is voltak: annak ellenére, hogy évekig foglalkoztam tánckritika írással, mégis, azt hiszem „nem beszélem elég jól a testet”, ezért táncművészeket kértem fel, hogy segítsenek kifejezni egy-egy vers vagy kiragadott verssor hangulatát.
– Ezt hogyan képzeljük el? Mi történt a műteremben?
– Minden esetben volt konkrét képi elképzelésem is arra vonatkozóan, hogy hogyan adja vissza a testkompozíció, a vizuális ritmus a vers ritmikáját vagy gondolatritmusát, de azért az improvizációnak is engedtünk teret, ha egy másik pózban a táncos otthonosabban érezte magát, kifejezőbben nyilvánult meg, akkor volt, hogy közös döntéssel változtattunk az eredeti koncepción.
– Mennyire találja intimnek ezt a különleges művészetet? Hallott már másról is, aki ilyen módon fejezi ki magát?
– Véleményem szerint a test a szavakkal egyesülve egy-egy fotón sokkal frissebben őrzi a mű keletkezésének energiáit, több nyelven, irányból engedi láttatni magát, ezért meglehetősen szuggesztív műfaj, de nevezhetjük intimnek vagy érzékinek is. Természetesen volt szerencsém megnézni Peter Greenaway Párnakönyv című filmjét. Nagyszerű alkotásnak tartom, de a hasonló koncepció ellenére is úgy érzem, különböző stiláris és esztétikai irányt rajzol ki a könyvem és az említett mozgókép.
– Hogyan viseli a karanténidőszakot? Továbbra is publikál, illetve rádiózik?
– Szerencsére a Karc FM vezetése beleegyezett abba, hogy autoimmun betegként, azaz fokozottan veszélyeztetettként otthonról készítsem egy ideig a műsorokat, úgyhogy a Poétikon most a „rögtönzött stúdiómból”, telefonos interjúk segítségével igyekszik tájékoztatni a nagyérdeműt az újonnan megjelenő könyvekről és a művészek karantén hétköznapjairól.
– Egyre többen hangoztatják, hogy a járvány okozta változások tartósan is átalakítják világunkat. Ön számít ilyen változásokra?
– Az utóbbi időszakban elkezdtem a sci-fi iránt érdeklődni. Született már korábban is jövőláttató novellám, az inkább disztópia-jellegű volt, nemrég pedig a tündérmese elemeit kevertem a sci-fi elemekkel egy írásom alkalmával. Tehát mindenképp inspirálóan hat ez a különleges világhelyzet rám is; talán az alkotás az első, a járványhelyzet okozta sokkot is segít feldolgozni, valamint feledteti a szorongást. Ja, igen, és versmaszkokat is készítettem, hogy „stílusosan” reagáljak a helyzetre. És még egy új irány: Irodalom a lakberendezésben. Mivel mostanában több időt kényszerülünk otthonunkban tölteni, ezért fontossá válhat, hogy becsempésszük a művészetet mindennapi környezetünkbe. Erre irányuló kísérlet a verslámpa is, amelyet Váradi Andrea keramikusművésszel hoztunk létre. A díszítés ezúttal is kalligráfia, a betűkön átsütő fény, a vers fénye pedig nem csupán hangulatvilágításként funkcionál, hanem meghittséget idéz, költészetté emeli a realitást.
– Milyen programokat kellett elhalasztania a koronavírusjárvány miatt, ezeket később megtartják?
– Éppen most tavasszal indult új, irodalmi est sorozatom a Cat Caféban Bölcs Macska címmel. Havi egy alkalommal mutattunk volna be macskás tematikájú könyveket, a bevételt pedig a Macskavilág Alapítványnak ajánlottuk fel. Nagy szívfájdalmam, hogy rögtön, az első est után szüneteltetni kellett a sorozatot és még nagyobb, hogy az éttermi bezárások miatt a Cat Café is nehéz helyzetbe került. A tulajdonos, aki egyben a Macskavilág Alapítvány vezetője is, már több, mint 500 kóbor állatnak segített otthont találni, erőn felül dolgozik és költ az állatmentésre. Úgyhogy ez az interjú talán arra is megfelelő alkalom, hogy megkérjem az olvasókat: amíg nem tudjuk irodalmi esttel megszolgálni a támogatást, addig se feledkezzenek meg a Macskavilág Alapítványról.
– Ön, mint költő, mit tanácsol az olvasóknak? Hogyan álljanak meg a könyvespolc előtt?
– Az éppen újjáéledő természet még a médiát, a járványhelyzetet is túlharsogja, illetve nem is harsogja, hanem inkább túlcsendezi. Pedagógia szakon például azt tanították, hogyha egy osztályban egyre nő a hangzavar, akkor a tanár ne emelje meg a hangját, ne kiabáljon, hanem inkább halkabban kezdjen el beszélni, akkor jobban figyelni fognak rá, a természet is, bölcs tanítómesterként, a csöndes összhanggal, összhangzattal hívja fel a figyelmet önmagára. Ebben az időszakban inkább természetközeli lírát és haikukat olvastam szívesen Vihar Judit műfordító, haiku költő válogatásában. Az olvasóknak is ajánlom, hogy próbáljanak meg elmerülni ebben a sokszor megnyugtató impressziókat sugárzó, tökéletességre törekvő, természeti képekkel átszőtt műfajban vagy maguk is kíséreljenek meg haikut írni.
