Ez történik Kolozsváron a járvány alatt
Koronavírusos beteg megszökéséről, a román rendőröknek adott különös utasításokról és persze irodalomról is beszél Varga Melinda.
– Egy író számára az otthonmaradást elváró járványszabály nem túl nehéz előírás. Végül is a legtöbb írónak az otthona a munkahelye. De azért azt is gyanítjuk, önnek sem egyszerű betartani a szabályt. Hogyan tud alkalmazkodni a különleges helyzethez?
– Hamvas Béla szavait idézve tudnék erre a kérdésre leginkább válaszolni: „A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.”
Magány és elcsendesedés nélkül nem lehet írni, de önmagunkra találni is nehéz, ha a kinti lármát nem zárjuk ki. Költőnek lenni magányos foglalkozás. Nem sokat változtat a járvány az alkotói munkafolyamaton, az írás aktusán. Az inspirációt viszont a világ dolgaiból gyűjti be az író és a költő. Nem egy burokban él, és a közhiedelemmel ellentétben nem rózsaszín köd az élete. Szüksége van neki is társas érintkezésre, szerelemre, barátokra, kávéházra, utazásra, színházra, hangversenyre, egyéb elfoglaltságokra. Sok költőbarátom sportol. Jómagam is heti 3-4 alkalommal eljártam edzőterembe. A vírus miatt bezárták a tornatermeket, marad a kinti kocogás, sport mint alternatíva. Szerencsés helyzetben vagyok, mert a közelemben van egy erdő, szinte naponta kijárok sétálni, mozogni, gondolkodni. Szeretem az ébredő természetet, a virágba boruló fákat, a zöldellő erdőket, a ragyogó napsütéses déli órákat és a tiszta kék eget. Megnyugtat, feltölt.
Introvertált személyiség vagyok, a mélyebb beszélgetések töltenek fel, a nagy társaság elfáraszt, szükségem van utána feltöltődésre, azaz, hogy egyedül legyek a saját gondolataimmal. Szerkesztői munkáimat is itthonról látom el, a kollégákkal az internet vagy a telefon segítségével beszélgetek, a pályakezdő költőkkel, akiket mentorálok, szintén így tartom a kapcsolatot. Számomra a szerkesztés is magányos foglalkozás. Csak a szöveg és én vagyunk.
Az otthonról dolgozós munka számomra ideális, hiszen én alakítom a programom, olvashatok, dolgozhatok éjszakába nyúlóan is akár, reggel nem kell korán kelnem, én szabom meg magamnak, mikor dolgozom, mikor a legoptimálisabb számomra a munka.
Mindezek ellenére a járvány érzelmi-pszichés oldala megterhelő és egyáltalán nem örömteli. El vagyok szakítva azoktól, akiket legjobban szeretek. Nagyon hiányoznak a szeretteim. Az ő ölelésüket az irodalom nem pótolhatja…
– Mint minden ilyen helyzet, a mostani vírusveszély is sok nézőpont lehetőségét veti fel. Ön találkozott a járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalaival?
– A balkáni államok szürreálisak, úgyhogy itt, Romániában és Erdélyben is csupa tragikomikum az élet, ha prózaíró lennék, és nem költő, bizonyára novellát, regényt is írhatnék a helyzetről.
Egy hete a kolozsvári kórház ablakán kiszökött egy koronavírusos beteg, szerencsére a színháznál a rendőrök nyakon csípték, és visszavitték a kezelésre.
Hétvégenként a rendőrautókból bejátsszák a román himnuszt (eredetileg úgy volt, hogy naponta csinálják majd, aztán szerencsére meggondolták magukat, és nem is mindenhol gyakorolják, gondolom, rendőre válogatja, hogy betartja vagy sem a szabályt).
A kijárási tilalomhoz szükséges nyomtatványt fél nap leforgása alatt háromszor változtatták meg. Az Irodalmi Jelenen jelent meg a tárcám erről.
Naponta találkozik az ember ilyen helyzetekkel, amin persze derül.
Az élet lelassult. Felfoghatjuk leckeként is ezt az időszakot, és talán úgy fogunk visszatérni a „normális életbe”, hogy jobban odafigyelünk a szükségleteinkre, nem pazaroljuk az élelmiszert, az üzemanyagot, az ivóvizet, nem szemetelünk, és jóval empatikusabbak leszünk egymással.
– Mit adhat az irodalom, a művészet ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben? Hogy érdemes ilyenkor megállni a könyvespolc előtt? Koncentráljunk a járványra, olvassuk el Defoe könyvét a londoni pestisről, vagy pont ellenkezőleg, olvassunk valami egészen mást, olyasmit, ami távol visz a karanténterhes hétköznapoktól?
– Arra biztatok mindenkit, hogy olvasson vidám dolgokat is. Nemrég fölkerült az internetre Rejtő Jenő összes műve, őt érdemes újra felfedezni. De ez az időszak alkalmas arra is, hogy a klasszikusokat újraolvassuk, Thomas Mannt, Homéroszt, Dantét, Jókai Mórt, Móricz Zsigmondot, Gárdonyi Gézát, Szerb Antalt.
Javaslom mindenkinek, hogy naponta olvasson verset, a vers felemel, az érzelmeinkre hat, gyönyörűséget szerez, fiatalon tart. Vers és szerelem nélkül lehet élni, de nem érdemes.
A napokban újra elővettem Faludy Györgyöt, Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort és Borges-t, őket olvasom. Sok színvonalas irodalmi portál van, ahol kortárs versekre, prózákra lelhet az ember, több lap ingyen letölthetővé tette a lapszámait, az Irodalmi Jelen – amelynek munkatársa vagyok – márciusi és április számait is el lehet érni. Utóbbiban istenes témájú versek is vannak, Böszörményi Zoltán, Vesztergom Andrea és Vörös István húsvéti szonettkoszorúja, interjú Ladik Katalinnal, versek, esszé és sok fiatal, izgalmas költő verse. Az olvasni szerető ember nem tud unatkozni, aki szereti a könyveket, nem ismeri azt a fogalmat, hogy unalom.
– Az irodalom szinte minden élethelyzetet feldolgozott már, majdnem minden szituációra találunk valahol valami okos gondolatot, megnyugtató vagy éppen cselekvésre buzdító mondatot. Önnek van kedvenc világirodalmi járványgondolata?
– Elsősorban a Bibliát ajánlom mindenki figyelmébe. A legidőállóbb könyvünk.
Jézus azt mondja: Ne féljetek! Legyünk óvatosak, de ne rettegjünk és szorongjunk folyton, tanuljunk meg örülni az élet apró dolgainak!
Meg hát ott van persze Camus Pestise, Boccaccio Dekameronja vagy Marquez Szerelem kolera idején című műve, ezeket is érdemes most olvasni.
