„Nagyon megbecsülöm a szerencsémet”
Ács Margit a bezártságból hasznot húzott, hiszen rendezvények hiányában gyorsabban halad a regényével. Véleménye szerint meg kell tennünk mindent a lelki egészségünkért is.
– Nem az első elismerés, amit munkájával arat. Mégis, a Kossuth-díj az egyik legrangosabb kitüntetés, amivel közösségünk elismeri az alkotóink eredményeit. A díj azt tükrözi, hogy az irodalom berkein kívül is feltűnő munkát végez. Vannak ezzel kapcsolatos élményei? Kap az olvasóitól közvetlen visszajelzéseket?
– Zavarba hozott ez a magas kitüntetés, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer Kossuth-díjas leszek. Minden elismerés, különösen e legmagasabb szakmai díj óhatatlanul arra ösztönzi az embert, hogy méricskélni kezdje a teljesítményét. Ha bármilyen díj vagy siker eloszlatja az alkotó elme természetes kétségeit a munkája értéke felől, nagy baj van. Aki művész túlságosan tisztelni kezdi önmagát, befejezte az életét, eleven múmiává válik. Engem nem kerülgetett ez a veszély, mert elég kevés visszajelzést kaptam életem során az úgynevezett olvasó közönségtől. Kevesen ismerik munkáimat, ha valaki „civilnek” bevallom, hogy író vagyok, az rögtön mentegetőzni kezd, hogy ne haragudjak, sajnos ő „újabban nem igazán olvas könyveket”, de volt taxisofőr, aki egyenesen megmondta: „Hát, asszonyom, én a büdös életben nem hallottam a nevét.” Viszont voltak megerősítő reakciók is a könyveimre, volt, hogy vaskos episztolát kaptam ismeretlenül egy kiváló festőművésztől (később persze összebarátkoztunk), és különösen a magyar irodalmi hagyományért kiálló vitacikkeim, esszéim váltottak ki visszhangot a kilencvenes, kétezres években az eszméiben elbizonytalanított értelmiségi rétegből. A Kontárok ideje „rendszerváltó” novelláira nem is egy fiatal olvasó reagált úgy, hogy végre megértette, miben őrlődtek és őrlődnek máig a szülei, a Párbaj című regényemnél pedig, amely egy házasság elromlásának a folyamatát rögzítette, sokan mondták sikeres, jó házasságban élő emberek is, hogy magukra ismertek egy-egy részletében. Ez nekem elég, úgysem az olvasókra gondolok, amikor belesüppedek egy munkába, hanem hogy mi is akar megszületni abból az anyagból.
– Nekünk úgy tűnik, mintha véget ért volna az elmúlt évtizedekre jellemző, mindent a politika szemüvegén keresztül látó/láttató korszak, és talán lassan a helyükre kerülnek az értékvilágok. Hogyan látja ebben a folyamatban az irodalom helyzetét, jelenét, jövőjét?
– Lehetséges, hogy a most induló generációk már valóban megszabadultak a politikai hovatartozás által meghatározott előítéletességtől, legalábbis megcsömörlöttek tőle. Adná Ég, hogy sikerüljön kievickélniük abból az elposványosodott állapotból, amiben mi, idősebbek megrekedtünk harminc éven át. Én a legidősebb generációba tartozom, megéltem, hogy a fiaim nemzedéke kilencvenben ugyanilyen attitűddel indult: mesterséges, anakronisztikus ellentétnek látták a népi-urbánus ellentétet, az öregek lelki-szellemi torzulását okolták érte, aztán kiderült, hogy nagyon is valós társadalmi-világnézeti erővonalakat rajzol ki ez az ellentét, ha a szemben álló felek megnevezése, a használt fogalmak elavultak is. Hamarosan ők is belefutottak a neoliberális-nemzeti konzervatív ideológiai-politikai háborúba, s lám, most őket nem értik, rajtuk akarnak túllépni a húszévesek, a gyermekeik, az unokáim. De azokon a fórumokon, amelyeken az életünk zajlik, sajnos, nem tapasztalom a politikai indulatok visszaszorulását, az irodalmi közéletben sem. Az erőviszonyok az elmúlt tíz évben megváltoztak ugyan, több anyagi lehetőséghez, nagyobb nyilvánossághoz juthatott az addig méltatlan mellőzésben, ignorálásban részesülő, úgynevezett nemzeti oldal, de hogy az értékvilágok a „helyükre” kerültek volna... Talán majd akkor történik ez meg, amikor mi „megrontottak” végleg letűnünk a porondról. Pedig mennyire szerettem volna megélni a kölcsönös méltánylás, az előítéletmentes irodalmi közbeszéd új korszakát!
– Gyanítjuk, önnek sem egyszerű betartani otthonmaradást elváró járványszabályokat. Hogyan tud alkalmazkodni a különleges helyzethez?
– Jól. A bezártságból hasznom van: regényt írok, haladgatok vele, nem császkálok el mindenféle rendezvényre, mint tenni szoktam. Fiaim bevásárolnak, igyekszem jó ételeket főzni, tornászom, kiülök az erkélyre, amikor oda süt nap, s a Zoomon családi konferenciákat tartunk, olyankor láthatom mind a hét unokámat. Eközben, persze, én is szorongok, mint szinte mindenki. Fáj a szívem azokért, akik most elvesztették a munkahelyüket. Fáj a szívem a magányos emberekért, és nagyon megbecsülöm a szerencsémet.
– Ön találkozott a koronavírus-járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalaival?
– A rádió, az online, a telefon – ugyanazt hallom, látom, amit mindannyian, csakis azt. Minden hír egyszerre emberi és embertelen. Tragikus a veszteség emberéletben, a gazdaság területén, de felemelő az élni akarás és a feltámadt segítőkészség. Ugyanakkor nagyokat nevetünk a fiammal, amikor jön maszkban, nem nyúl a kilincshez, kezet mos, én is felveszem a maszkomat, kezet mosok, és egy furcsa koreográfia szerint mozgunk az előszobában, hogy meglegyen köztünk a két méter távolság. Ez azért vicces. Meg az egyik gratuláló levél is vicces volt, amelyben az állt: „Olvastam, hogy Kossuth-díjas lettél. Akkor ez aztán legyen is elég! Isten óvjon a Koronától!”
– Mit adhat az irodalom ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben? Hogy érdemes ilyenkor válogatni a kínálatból? Mit tanácsol a közönségnek
– Nem emlékszem, hogy lett volna időm valaha is csak úgy belelapozni a könyvekbe. Mindig célszerűen kellett olvasnom. Most felrémlik egy verssor, hát megkeresem. Sajnos, a fiaim családjainál jól látom, hogy a fiatalokra még szorosabb időbeosztást kényszerít a távmunka, a távoktatás, mint a korábbi életvitelük, nem sok idejük jut másra. De az idősebbeknek ajánlhatom, hogy ismerjék meg a lakásuk polcain porosodó könyveiket, hiszen hány és hány könyvünk van, amelyet ki se nyitottunk! S ne feledkezzenek el arról, hogy az interneten is számos színvonalas olvasnivalót találnak. A Digitális Irodalmi Akadémia honlapján feltöltött sok száz kötet például bárkinek elérhető, a közelmúlt legjelesebb íróitól. És a folyóiratok digitális archívumaiban is érdemes böngészni. Annyi megismerni valónk van, hogy messze nem elég rá egy járvány időtartama.
– Önnek van kedvenc járványgondolata? Kérem, ossza meg velünk!
– Csak egy reményt említhetek, amely a gondolkodó emberekben már a vírus felbukkanásakor megképződött. Várhatóan az emberiség hübriszét, vak elbizakodottságát aláássa ez a katasztrófa-közelség, és kijózanítja a „mindent megtehetek és megkaphatok, mert megérdemlem” agyonreklámozott, öngyilkos mámorából. Idézhetek egy gyakorlatiasabb gondolatot is, ma találkoztam vele: a stresszállapot együtt jár azzal, hogy stresszhormonok árasztják el a testet, amelyek köztudottan gyengítik, leállítják az immunrendszert. Amikor tehát megtesszük az egészségünkért, amit kell, értsük bele azt is, hogy nem szolgáltatjuk ki magunkat a vírushoz hasonlóan járványos rettegésnek.
