Férfiak a föld alatt
Mintegy tizennégy hétig volt egy beomlott tárna fogja 33 chilei bányász. Róluk szól Jonathan Franklin: 33 férfi című könyve. A kötet rávilágít arra, hogy a bezártság milyen szellemi és fizikai megterheléssel, gyötrődéssel jár. A mostani karantén-időszakban kiváló olvasnivaló lehet.
Hol is történt ez az eset? 2010. október 12-én a világ feszülten figyelte, mi történik a chilei Atacama-sivatag egy eldugott rézbányájában. A végső előkészületek zajlottak, s kezdődhetett az a merész mentési művelet, amellyel véget vethettek a történelem leghosszabb földalatti fogságnak. A díjnyertes újságíró, Jonathan Franklin naturális részletességgel írja le a 33 chilei bányász nyomasztó beszámolóját.
Hogyan is kezdődött az egész? A bányászok rutinmunkára indultak a San Jose bányába. Éppen ebédszünetüket tartották egy biztonságos menedékhelynél 688 méterrel a föld alatt, amikor repedés hangját hallották. Ezután por- és törmelék zuhant a férfiakra. A bánya beomlása 5 órán keresztül tartott, ezután pedig egy 6 kilométeres földalatti alagútban találták magukat.
Hogyan osztották be az élelmet a bányászok? A könyvből kiderül, hogy eleinte úgy gondolták, csak napokig lesznek bezárva, ezért eredetileg 12 óránként ettek kis adagokat. De az első hét vége felé, amikor felismerték a valódi helyzetüket, csökkentették az étkezések számát, 24 óránként már csak egyszer vettek magukhoz élelmet, mindemellett az adagok is csökkentek: egy kanálnyi tonhal mellé fél pohár tej, vagy gyümölcslé és keksz járt.
Hogyan főzzünk, ha nincs miben? Mario Sepúlveda katonai szakaszvezető levette egy olajszűrő tetejét, megfordította, és lábas lett belőle. A konzervtonhalhoz vizet adott, felforralta és híg levest főzött belőle.
Hogyan lehet ezt túlélni? A bányászokat a túlélésben leginkább az is segítette, hogy szigorú napirendet tartottak: imádkoztak, csoportgyűléseken vettek részt, a testmozgást pedig a szükséges minimumra korlátozták. Amennyire tudtak, ügyeltek biztonságukra. Egy csapat bányász rendszeresen megütögette a járat mennyezetén a köveket, így csökkentették az esélyét annak, hogy valakire véletlen rázuhanjon egy szikla. Minél többet dolgoztak együtt, annál jobban kialakult köztük a kölcsönös tisztelet.
Van fény az alagút végén? A bányaomlás után 17 nappal egy fúró elérte őket. A remény bizonyossággá vált. Ebben a percben egy 700 méter hosszú vékony furat kötötte össze őket a külvilággal. Az első üzenet, amit felküldtek, így szólt: „Mindannyian jól vagyunk a menedékben”. Így tartották a kapcsolatot a családtagjaikkal több hónapon át!
Hogyan hat ránk érzelmileg a történet? Jonathan Franklin beszámolója érzelmileg telített, időnként sokkoló erejű. Kísértetiesen élővé, szinte megfoghatóvá teszi a sziklába zárt fogság rémségét, amit az ember akkor érez, amikor lassan felemészti az éhség, az elzártság, a sötétség és a kilátástalanság. Mindemellett megtapasztalhatjuk azokat spirituális és misztikus élményeket is, amelyek hőseinket átsegítették a legnehezebb pillanatokon, és azt az erőt, amivel az összetartó közösség tagjai egymást támogathatták.
Franklin beszámolója a föld alatti bányászok szívszorító megpróbáltatásait, a felszínen pedig a családtagok és a mentőcsapat erőfeszítéseit ötvözi. Mesél az elzártságról és a sóvárgásról, majd a remény és az emberség győzelméről. A könyv végén pedig kiderül az is, hogyan változott meg végérvényesen a katasztrófában érintett emberek élete.
Mert ezek az élmények átformálják sorsunkat. Ebben biztosak lehetünk.
A történetről film is készült The 33 (Harminchármak) címen. A film előzetese:
Borítókép: imdb.com (fotó: Beatrice Aguirre Zuñiga) - részlet a filmből
