Ha szerelmes vagy, írd le!

A szerelmeslevelek sok mindent elárulnak két ember szerelméről, de a korról is, amelyben éltek. Bepillanthatunk életük egy szakaszába, gondolataikba és legféltettebb érzéseikbe. Ilyenkor kicsit mi is úgy érezzük, hogy átéljük mindazt, amit ők. 

A minap édesanyám megtalálta kora gimnáziumi jegyzetfüzetemet a ház egy elfekvő fiókjában. Nagyon jókat mulattunk gyermeki célkitűzéseimen, szerelmes soraimon, öngerjesztő verseimen. Meg kellett állapítsuk, nem esett nehezemre, hogy  ömlengve írjak az érzéseimről. Feltettem magamnak a kérdést, vajon hogy állnak ezzel a területtel mások?

Szerelmeslevelet mindenki írt már. S a tény önmagában cáfolja a tézist, hogy érzelmekről írni olyan nehéz dolog, hogy a legtöbb embernek egyszerűen nem megy. Úgy tűnik, a szerelem eufóriája mégis felszabadítja az írást fékező gátlásokat. Persze nem mindenki tollából ömlenek azonnal hatoldalas költemények.

A történelem első fennmaradt szerelmes levele Krisztus előtt 2200-ban keletkezett: egy agyaglapra írott hárommondatos suta kis üzenet, amelyben a babiloni Marduk kéri mátkáját, a szép Kasbuyát, hogy adjon hírt, mikor érkezik, mert nagyon aggódik érte. „Jöjj el hamar, én gyönyörűségem” – vágyakozott. Az azóta eltelt 42 évszázadban sok százmillió szerelmes ifjú írt hasonlót, legfeljebb papirusztekercsen, postai levelezőlapon, vagy e-mailen küldte el üzenetét. A tartalom szinte mindig ugyanaz, bár a forma, az írásos udvarlás módja végtelen.

Frida Kahlo levele Diego Rivera-hoz 1935. július 23. 

„(Tudom, hogy) az összes levél, az összes szoknyaepizód, női “angol” tanár, cigány modell (…) csak megannyi flört, hogy a mélyben te meg én nagyon szeretjük egymást, és így keresztülmehetünk számtalan kalandon, ajtódöngetésen, káromkodáson, sértésen nemzetközi hivatkozáson – mégis mindig szeretni fogjuk egymást… Mindezek a dolgok rengetegszer elhangzottak a hét év alatt, amióta együtt élünk és az összes dührohamom mind csak arra volt jó, hogy megértsem, jobban szeretlek, mint a tulajdon bőrömet, és ha talán te nem is szeretsz ugyanígy, azért valamennyire mégis szeretsz. Ugye így van?”

A fenti sorokat a mexikói festőnő New York-i szállodájából írta férjének, amikor is viharos házasságuk egyik különköltözéses közjátékát élték. Az asszony azért hagyta el férjét, mert rájött, hogy húga és Diego viszonyt folytat egymással. Frida mindig is rajongott férjéért, ezúttal is megbocsátott neki, bár házasságuk során ő is többször megcsalta (hol más férfiakkal, hol nőkkel), majd 1939-ben elváltak. Egymás nélkül azonban nem tudtak élni, ezért 1940-ben másodszor is összeházasodtak.

A szerelmeslevél – mint minden más levél, napló vagy emlékirat – jól jellemzi azt a kort és kultúrát, amelyben keletkezett. Egyetlen barokk udvarló körmondat hosszabb, mint napjainkban egy csetablakban zajló teljes levelezés.

Radnóti Miklós levele Gyarmati Fanninak 1932. május 5. 

„Mindenségem Drága: ma ünnep van, de bementem az egyetemre, azt hittem, levelet kapok tőled, de nem jött. Jóságom Édes, tegnap este akartam írni neked, de nem tudtam. Egy verset írtam, aztán csak veled voltam kicsi Gyönyörűm, két óráig ébren és beszélgettem veled Drága a huszonhárom évemről.”

Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni szerelme igazi diákszerelemnek indult, majd a férfi egyéves csehországi tanulmányai után végérvényesen beteljesedett. Azonban a lány bármennyire is szeretett volna már feleségül menni Radnótihoz, várniuk kellett, amíg a férfi diplomát szerez, így végül csak 1935-ben keltek  egybe. A férfi kisebb szerelmi kitérője ellenére házasságuk és szerelmük olyan erős kötelék volt, melyet talán még a férfi 1944-ben bekövetkezett halála sem tudott elválasztani.

Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évának 1975. július 

„Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík. Egyedül vagyok. Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett. (…) Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk, levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk. (…) Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod. Ha van még idő.”

A színészpár szerelme 1960-ban kezdődött Miskolcon és Latinovits haláláig nem volt megállás. Ruttkai Éva bár férjes asszony volt, nem tudott ellenállni a fiatal színésznek és a mindent elsöprő szerelemnek. Tizenhat évük alatt megjárták a mennyet és a poklot, de a férfi mélységes depresszióján még szerelme sem tudott segíteni, és 1976 nyarán Balatonszemesen öngyilkos lett.

Az e-mailek, csetüzenetek és sms-ek lényege az azonnaliság: röviden, a gyors válasz reményében írunk. Vagyis inkább írásban beszélgetünk, mondataink végét elharapva, kapkodva. Pedig a régimódi szerelmi levelezést éppen a válaszra való hosszú várakozás ideje tette izgalmassá vagy éppen rémületessé. A mondatok súlyát az adta, hogy napokig, hetekig nem közölhettünk mást, mint amit leírtunk.

Egy szó mint száz, vegyünk elő egy üres papírt és írjunk levelet annak, akit igazán szeretünk!