Hipochonder karanténban
Döme Barbara | 2020.04.05. | Irodalom

Hipochonder karanténban

Vízálló szemhéjtussal rajzolom körbe az anyajegyemet, mert úgy láttam, növekedni kezdett. Jobb, ha szemmel tartom, ha reggelre túllóg a fekete körön, azonnal orvoshoz kell mennem, mielőtt elvisz a rák. Miután befészkelem magam a kilencven fokon kifőzött ágyneműbe, bekapcsolom a tévét. Mintha villám csapna belém. Kijárási korlátozást? Arra gondolok, most már tényleg meghalok, mert vagy a növekvő anyajegyem visz el, ha nem tudok orvoshoz menni, vagy a vírus, ha mégis kimegyek az utcára.

Tíznél abbahagyom a számolást, markomba veszem az összes pirulát és egy jó nagy pohár vízzel mind egyszerre lenyelem. Vitaminok, koleszteringyógyszer, vérnyomáscsökkentő, tabletta hormonváltozásra, idegességre, szorongásra, alvászavarra és még kitudja mire. Anyám szerint hipochonder vagyok, pedig, dehogy csak figyelek az egészségemre, előre gondolkodom, nem úgy, mint egyesek. Mióta önkéntes karanténban vagyunk, egy kicsit valóban jobban aggaszt az egészségem, ami nem csoda, hiszen minden a vírusról szól: hogy elkaphatjuk, aztán tüdőgyulladásunk lesz, megfulladunk, mert nem kerülünk időben kórházba, vagy már nem lesz hely, ahová betehetnének. Barátnőm, aki orvos, azt mondja, nem lesz semmi baj, nyugodjak meg, inkább menjek le a patikába és szerezzem be előre azokat a szereket, amelyekre a hétköznapokban szükségem lehet. Mert még mindig jobb most sorban állni a gyógyszertár előtt, mint mondjuk egy hónap múlva, amikor jóval több fertőzött akar ugyanúgy pirulákhoz jutni, mint én.

Döme Barbara-
Fotó: Döme Barbara

Kihúzom a gyógyszeres fiókomat, mindent átnézek, úgy döntök, jobb, ha valamennyi készítményből van friss, ki tudja, mit hoz elő az emberből a bezártság. A gyógyszertár előtt csak ketten ácsorognak, semmi vész, ezt fél lábon is, persze maszkban és gumikesztyűben. A biztonság kedvéért két maszk van rajtam, az egyik sebészi, a másikat én varrtam az elszakadt bőrgatyámból. Na, jó-jó, fekete és kicsit ijesztő, de nem szépségversenyre készült. Automatikusan nyúlok a táskámba, venném elő a telefont, hogy szokás szerint hívjam a barátnőmet, szórakoztasson a sorban állás alatt. Aztán eszembe jut, hogy még mit ne, végén a telefonom is vírusos lesz, meg egyébként sem tudok beszélgetni két maszkkal a számon. Mielőtt belépek a gyógyszertárba, udvariasan megkérem a patikust, fújjon a levegőbe egy kis fertőtlenítőt, nem tudni, ki volt bent előttem, fő a biztonság. Tán a bőrmaszkom teszi, de készségesen előveszi a szert és legalább háromszor a levegőbe pumpál vele. Megköszönöm, aztán sorolni kezdem, mit szeretnék. Lesz elég szatyor?,  kérdezi a gyógyszerész, miközben levonja az 55 ezer forintot a számlámról. Arra gondolok, jó-jó, kicsit sok ez a pénz, de a kaján meg spórolok a karantén alatt, mert enni alig merek, ki tudja, milyen kézzel fogdosták össze azt a sok cuccot, amit a boltban megvesz az ember.

A férjem az ajtóban áll, hol voltál?, kérdi, nem azt mondtad, hogy csak a patikába mész? Ott voltam, válaszolom, miközben az előszobában, az arra kijelölt helyre lepakolom a szatyrokat, mert mindenhová nem lehet ledobálni őket, még megfertőzzük magunkat, ha esetleg valaki rájuk köpött valamit. De akkor mi ez a három nagy szatyor?, faggat a férjem és látom, kicsit ideges. Csak a legfontosabb gyógyszerek, magyarázom neki, azok, amelyek minden házi patikában szükségesek. Mutassam?, kérdem, de ő csak int, azt mondja, hipochonder vagy.

Nem érdekel, mit gondol, majd örül, ha a fejfájását pár percen belül megszüntetem, vagy éppen a bélpanaszait, mert ezekben a szatyrokban, van mindenre minden. Miközben az összes gyógyszer csomagolását gondosan áttörölgetem fertőtlenítős törlőkendővel, észreveszem, hogy valami kimaradt. Újra maszk, újra gumikesztyű, irány a patika. Az ajtóból még visszaszólok a férjemnek: le kell mennem a gyógyszertárba, az aranyérkrémet nem vettem meg, aztán hátha látok még valamit, ami kell.

Fotó: Döme Barbara
Névjegy
Fotó: Döme Barbara

Döme Barbara 1973-ban született Debrecenben. A Hajónapló felelős szerkesztője. Író, újságíró, szerkesztő, Budapesten él. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, kommunikáció szakon tanult.  Diplomamunkáját szociológiából írta. Kreatív írást tanult a Magyar Írószövetség Íróiskolájában. Újságírói munkáját 2011-ben Magyar Toleranciadíjjal ismerték el. 2020-ban megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját, valamint az Orpheusz kiadótól Az év legsikeresebb szerzője díjat. Több riportkötet szerzője. A Magyar Írószövetség és Magyar Újságírók Szövetségének tagja. Novelláskötetei: A nagymama, aki elfelejtett meghalni (2013), Nők a cekkerben (2019). Művei több antológiában szerepeltek, legutóbb 2019-ben a Magyar Napló által kiadott Év novelláiban jelent meg írása. Rövid prózáit számos irodalmi folyóiratban publikálja.


Szavazás

Ön fél a betegségektől?


Ajánló | Könyv

Döme Barbara: Nők a cekkerben

Ritkaság az ilyen jó novella az irodalmunkban... A szövegek sorrendje is beszédes, ez a szerkesztést dicséri: már rögtön az első novella odavágja az olvasót, a szerzőnek valami eredendő arányérzékkel mindig sikerül megállni a hatásvadászat előtt (ott, ahol még erőteljében duzzad a dráma), sorra jönnek a történetek a lét peremére sodródott egzisztenciáktól és -ról, pontos és félelmetes képet kapunk arról, hogy embereknél hogyan jelentkezik először, majd sokadszor és végül végleg a skizofrénia. A megrázó sorsok szinte sosem válnak távolivá, kitalálttá, mindannyian hallottunk már ilyeneket, csak most akadt valaki, aki hitelesen meg is tudja írni őket. A befejezések is jók: a legritkább esetben hoznak megoldást, többnyire inkább azt sugallják, hogy megoldatlan és megoldhatatlan marad minden, mint a fent nevezett betegség, illetve az öröklődő elmebetegségek más fajtái.

Nagy hiánycikk a jó, arányos, egyik irányba se elvitt – azaz elrontott – novella irodalmunkban (ezt szerkesztőként is tapasztalom), az a fajta, amelyiket Döme Barbara műveli, akitől immár olvasóként várhatunk egy humorosabb (fanyarul humoros) kötetet is, elvégre azt most megmutatta, hogy a tragé­diát mesterien kezeli  – írja Nagy Koppány Zsolt a Magyar Nemzetben megjelent recenziójában.

Fotó: Arany János Alapítvány, Orpheusz Kiadó