Hipochonder karanténban
Vízálló szemhéjtussal rajzolom körbe az anyajegyemet, mert úgy láttam, növekedni kezdett. Jobb, ha szemmel tartom, ha reggelre túllóg a fekete körön, azonnal orvoshoz kell mennem, mielőtt elvisz a rák. Miután befészkelem magam a kilencven fokon kifőzött ágyneműbe, bekapcsolom a tévét. Mintha villám csapna belém. Kijárási korlátozást? Arra gondolok, most már tényleg meghalok, mert vagy a növekvő anyajegyem visz el, ha nem tudok orvoshoz menni, vagy a vírus, ha mégis kimegyek az utcára.
Tíznél abbahagyom a számolást, markomba veszem az összes pirulát és egy jó nagy pohár vízzel mind egyszerre lenyelem. Vitaminok, koleszteringyógyszer, vérnyomáscsökkentő, tabletta hormonváltozásra, idegességre, szorongásra, alvászavarra és még kitudja mire. Anyám szerint hipochonder vagyok, pedig, dehogy csak figyelek az egészségemre, előre gondolkodom, nem úgy, mint egyesek. Mióta önkéntes karanténban vagyunk, egy kicsit valóban jobban aggaszt az egészségem, ami nem csoda, hiszen minden a vírusról szól: hogy elkaphatjuk, aztán tüdőgyulladásunk lesz, megfulladunk, mert nem kerülünk időben kórházba, vagy már nem lesz hely, ahová betehetnének. Barátnőm, aki orvos, azt mondja, nem lesz semmi baj, nyugodjak meg, inkább menjek le a patikába és szerezzem be előre azokat a szereket, amelyekre a hétköznapokban szükségem lehet. Mert még mindig jobb most sorban állni a gyógyszertár előtt, mint mondjuk egy hónap múlva, amikor jóval több fertőzött akar ugyanúgy pirulákhoz jutni, mint én.
Kihúzom a gyógyszeres fiókomat, mindent átnézek, úgy döntök, jobb, ha valamennyi készítményből van friss, ki tudja, mit hoz elő az emberből a bezártság. A gyógyszertár előtt csak ketten ácsorognak, semmi vész, ezt fél lábon is, persze maszkban és gumikesztyűben. A biztonság kedvéért két maszk van rajtam, az egyik sebészi, a másikat én varrtam az elszakadt bőrgatyámból. Na, jó-jó, fekete és kicsit ijesztő, de nem szépségversenyre készült. Automatikusan nyúlok a táskámba, venném elő a telefont, hogy szokás szerint hívjam a barátnőmet, szórakoztasson a sorban állás alatt. Aztán eszembe jut, hogy még mit ne, végén a telefonom is vírusos lesz, meg egyébként sem tudok beszélgetni két maszkkal a számon. Mielőtt belépek a gyógyszertárba, udvariasan megkérem a patikust, fújjon a levegőbe egy kis fertőtlenítőt, nem tudni, ki volt bent előttem, fő a biztonság. Tán a bőrmaszkom teszi, de készségesen előveszi a szert és legalább háromszor a levegőbe pumpál vele. Megköszönöm, aztán sorolni kezdem, mit szeretnék. Lesz elég szatyor?, kérdezi a gyógyszerész, miközben levonja az 55 ezer forintot a számlámról. Arra gondolok, jó-jó, kicsit sok ez a pénz, de a kaján meg spórolok a karantén alatt, mert enni alig merek, ki tudja, milyen kézzel fogdosták össze azt a sok cuccot, amit a boltban megvesz az ember.
A férjem az ajtóban áll, hol voltál?, kérdi, nem azt mondtad, hogy csak a patikába mész? Ott voltam, válaszolom, miközben az előszobában, az arra kijelölt helyre lepakolom a szatyrokat, mert mindenhová nem lehet ledobálni őket, még megfertőzzük magunkat, ha esetleg valaki rájuk köpött valamit. De akkor mi ez a három nagy szatyor?, faggat a férjem és látom, kicsit ideges. Csak a legfontosabb gyógyszerek, magyarázom neki, azok, amelyek minden házi patikában szükségesek. Mutassam?, kérdem, de ő csak int, azt mondja, hipochonder vagy.
Nem érdekel, mit gondol, majd örül, ha a fejfájását pár percen belül megszüntetem, vagy éppen a bélpanaszait, mert ezekben a szatyrokban, van mindenre minden. Miközben az összes gyógyszer csomagolását gondosan áttörölgetem fertőtlenítős törlőkendővel, észreveszem, hogy valami kimaradt. Újra maszk, újra gumikesztyű, irány a patika. Az ajtóból még visszaszólok a férjemnek: le kell mennem a gyógyszertárba, az aranyérkrémet nem vettem meg, aztán hátha látok még valamit, ami kell.
