Konrád György: Elutazás és hazatérés – könyvajánló
Az egy éve elhunyt író Elutazás és hazatérés című önéletrajzi regényében az életben maradás gyerekkori kalandjait ismerhetjük meg, és azt is, hogyan vált felnőtté egy év alatt.
1944 májusában Konrád György még csak 11 éves volt, amikor a Gestapo letartóztatta szüleit, viszont sikerült meggyőznie az akkori hatalmat, hogy a csendőrök egy nappal a gettóba zárás és az Auschwitzba szállítás előtt felengedjék Berettyóújfaluból a rokonaikhoz Budapestre, ahol még egy kis haladékot tudott szerezni. Nővérével és két unokafivérével végül sikerült elutazniuk a fővárosba, ahol életben is maradtak, majd közel egy év után hazatértek Berettyóújfaluba.
„Álló marhavagonban ültünk 1945 februárjában egy padon. Nem tudtam elszakadni a nyitott ajtótól, amelyen át a havas síkságról bevágott a szél. Haza akartam menni Budapestről, hogy ne legyek vendég, ezért volt ez az egyhetes út vissza, Berettyóújfaluba, ahonnan a szüleinket elvitték, és ahonnan sikerült a deportálás előtti utolsó napon eljönnünk. Ha másnapig késlekedünk, Auschwitzba kerültünk volna. Tizennégy éves nővérem esetleg túléli. Én tizenegy éves voltam, az osztálytársaimat Mengele doktor mind gázkamrába küldte. A szüleinkről nem tudtunk semmit, elbúcsúztam attól a képtől, hogy a lépcsőházból az előszobába, majd a világoskék nappaliba belépve mindent úgy találok, ahogy volt. Még nem tudtam, csak éreztem, hogy nem lesz semmi sem. De ha behunytam a szemem, régi mozgásokat ismételtem: a lakásból lemegyek apámhoz az üzletbe, belépek a hátsó, sárgára festett vasajtón, az apám velem szemben áll a kályha mellett, a kezét dörzsölgeti, mosolyog, beszélget, kék szemével bizakodón, kópésan belenéz mindenkinek a szemébe, mintha azt kérdezné: Ugye, értjük egymást? Ebéd utáni hangulatban elnyújtózik az erkélyen a nyugágyon, rágyújt egy arany szopókás Memphis cigarettára, átfutja a lapokat, majd elbóbiskol” – így mutatja be az író a nem túl hosszú, de annál inkább tanulságos regényét.
Ha az előbbi fülszöveget elolvassuk, látjuk, hogy néhány sorban össze is tudta foglalni az író azt a történetet, amit el kíván mesélni, s ráadásul ezt mindjárt a könyv elején teszi, ahol mintegy mottóként tárja elénk azt is, hogy a mű lényege valójában nem a történet, hanem valami más. Habár Konrád György mestere a meseszövésnek és az érvelésnek, mégis egyszerű stílusban, cifrázás nélkül adja elő élete történetét. Az az olvasó, aki már találkozott Konrád György nevével és tudott már egyet s mást az író gyermekkori hányattatásáról, az is lélegzetvisszafojtva olvassa végig ezt a „tudósítás” jellegű alkotást.
Hol olvashatom el a könyvet? A Digitális Irodalmi Akadémia jóvoltából ingyenesen IDE KATTINTVA olvashatjuk el a könyvet!
Így vélekednek az alkotásról:
„Majdnem tökéletes – amikor a tárgyilagos hang mögül kihallatszik a fojtott düh. Fojtott düh a megmaradt áldozatok részéről, amiért koncnak dobta őket oda az a nemzet, melynek zömmel tevékeny, hasznos tagjai, és az anyanyelv öntudatos művelői voltak. Nem festi sötétebbre a németeket és a nyilasokat a kelleténél, és a szovjeteket sem fényezi. Egyszerű tényként állapítja meg, hogy a Budapesten még megmaradt zsidó lakosság számára a szovjet győzelem – a győztesek minden hibája és kiszámíthatatlansága ellenére – valóban a felszabadulást és a túlélést jelentette. Rövid, de alapvető fontosságú írás; nem regény, jóllehet, a címében ez is szerepel; csupán önéletrajzi vázlat. Egyike azoknak a műveknek, amelyeket a második világháború magyar irodalmi mementóiból mindenkinek ismernie kéne. Igazi befejezésének nem az utolsó szakaszt érzem, hanem az utolsó előtti egy mondatát: Gyerekkoromban tudtam, hogy ki lakik ezekben a házakban, de már akkor, a hetvenes években a névtáblákon ismeretlenek voltak a nevek, és csak a temetőben leltem ismerősekre.” – kaporszakall, a moly.hu lelkes olvasója.
„Megrázó könyv, és ezzel nem túloztam egy fikarcnyit sem. Ha csak egy történelem könyvben olvasunk a vészkorszak eseményeiről, akkor is elborzadunk, de ha egy szemtanú tollából, az sokszorosan megrendítőbb. Pláne, ha ez a szemtanú egy 10-12 éves kisfiú, akinek ott és akkor véget is ért a gyerekkora. Szerencsére neki sikerült még az utolsó pillanatban elmenekülnie a szülői házból, és Berettyóújfaluból a pesti rokonokhoz utaznia. Ott sem volt jobb a helyzet, de legalább a tömegben könnyebb volt eltűnniük, mint a vidéki kisvárosban, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol bizony voltak szép számmal „jóakarók”, akik tapsoltak a zsidó honfitársaik elhurcolásakor. No persze az így felszabadult és elvehető vagyontárgyak is csábították az arra hajlamos embereket. Érdekes volt megtudni, hogy akkoriban egy kispolgár, egy kereskedő is megengedhette magának a cselédet, szakácsnőt, inast, és megbecsült tagja volt a falusi vagy városi értelmiségének. Az ember nehezen fogja fel ép ésszel, hogy miért bíztak annyira abban, hogy ha betartják a hatósági előírásokat, az egyre embertelenebb rendelkezéseket, akkor nem történhet meg az, ami mégis megtörtént. Persze nehéz, ha egyáltalán lehetséges beleélni magunkat az akkori emberek lelkivilágába, gondolkodásmódjába. Reméljük, soha nem is kell már! Olvassátok el sokan, mert ennyi fájdalmat el kell viselnie az utókornak annak érdekében, hogy többé ne forduljon elő ilyen tragédia.” – dokijano, a moly.hu lelkes olvasója.
