Márai, a kassai polgár
A Márai Sándor Emlékkiállítás 2019. január 22-én nyílt meg a kassai Mészáros utcában a Magyar Kultúra Napja alkalmából. A kiállítás előzménye egy emlékszoba, mely 1998 májusában az egykori Grosschmid család tulajdonában álló ház földszintjén rendeztek be. A kassai Mészáros utca 35. számú épületben élt a Grosschmid család 1913 és 1932 között. Az emeleti lakrészen található hét szoba őrzi az író életének relikviáit.
A 2020-as év Márai évnek nyilvánítása tisztelgés a 120 éve született író életműve előtt. De e ténytől független elismerést kapott a kassai Márai Múzeum. A Pulszky társaság által meghirdetett Az év kiállítása – 2020 pályázatra jelölték ugyanis a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumát Márai Sándor állandó emlékkiállításával a 2 millió forintnál nagyobb költségvetésből készült tárlatok kategóriájában.
Nekem személyes élményeim is vannak az alapítás idejéből. Az 1990-es évektől Kolár Péter, a Kassai Thália Színház igazgatója sokat mesélt álmáról, egy olyan helyszínről, ami méltó emléket állít Kassa neves polgárának, Márai Sándornak. Egy ilyen ötlet kigondolása akár egy pillanat műve is lehet, de megvalósítása küzdelmes munka eredménye lett.
Most a múzeum értékeit kutatva megkérdeztem Kolár Esztert, Péter feleségét, hogy ugye volt már azelőtt is egy kis sarok, egy fal, vagy bármi, ahol főhajtással tiszteleghetünk az író előtt, hisz emlékszem, Péter néha fontosabbnak érezte a „ház” megvalósítását, mint a színházi életünk igazgatását. Eszter mosolyogva válaszolt, hogy mint minden rendes feleség, ő bizony tudja, milyen nyakkendő volt rajta és melyik ing, de hogy mi mozgolódott a férje fejében, arra bizony már nem emlékszik. Kolár Péter sajnos nem élhette meg nagy munkájának befejeztét, a teljes „Márai ház” megvalósulását.
A ház mégis elkészült. A magyar állam 2017-ben megvásárolta Grosschmidék egykori lakásának nagyobb részét, és a lakások tulajdonosa a Csemadok Kassai Városi Választmánya lett. Az azóta sajnos elhunyt Kolár Péter a kiállítás létrehozására Mészáros Tibort, a Petőfi Irodalmi Múzeumban letétbe helyezett Márai-hagyaték kezelőjét kérte fel. Az ő munkáját segítette két neves szakember, Kemény Gyula látványtervező és Széki András grafikus. A Csemadok részéről Köteles Szabolcs, a Csemadok Kassai Városi Választmányának elnöke és Ötvös Anna kassai történész kapcsolódott be a munkákba. A Szlovák Nemzeti Múzeum, azon belül is a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma Jarábik Gabriella igazgató vezetésével 2018 novemberében vállalta az emlékkiállítás üzemeltetését, amely így példás szlovák-magyar együttműködés eredménye lett.
Az interaktív kiállításon maga Márai kalauzol bennünket. A család személyes holmijai, bútorai Miskolc és Budapest után, az író húgának, a Jáky családnak köszönhetően kerültek vissza Kassára, és a kiállítás berendezési tárgyait alkotják.
Jáky Judit, a Grosschmid dédunoka így mesélt a múzeumba került tárgyi örökség szellemi lényegéről a Márai ház ünnepélyes megnyitóján 2019. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján: „Dédnagyapám, dr. Grosschmid Géza Kassa szenátora, megbecsült polgára volt. Négy gyermeke közül Márai Sándor és Radványi Géza világhírű művészek lettek. De Grosschmid Kató nagymamám és Gábor – mint legfiatalabbak a testvérek között –, emberségből lettek számomra világhírűek.
Ez a helyszín, az egykor Grosschmid család otthonának épülete, ahol mától a Márai Emlékmúzeum várja a kassai és a világ más helyeiről érkező polgárokat, nekem elsősorban a Grosschmid család otthonát jelenti. Azt az otthont, ahonnan nagyanyám és családja életének legmeghatározóbb szakaszait, gyermek- és fiatal korukat töltötték. Ebből az otthonból ők és a hozzájuk tartozó, Kassán készült bútorok, személyes tárgyak is velük költöztek tovább. De nem tárgyiasult világuk, hanem azzal együtt az a milliő, életszemlélet is velük folytatta életútjukat. Ez az életút és életforma, amely később Miskolcon, majd Budapesten folytatódott. Én már ezeket a tárgyakat a mindennapokból ismertem, hiszen a legtöbb kassai családi bútor nagymamámékhoz került, mint az egyetlen leánygyermekhez.
A családi összejövetelek, vacsorák mind-mind ezek között zajlottak hosszú ideig. Az ebédlőasztalt sokan ültük körül, gyakran ezen alkalmakkor mondta nagyanyám – mint egy ünnepi csendet kérve: „Figyelem, Sanyika írt!“ – s ekkor felolvasta Márai Sándor géppel írt levelét valahonnan az emigrációból…, s akkor hozzá tartozott ezekhez a szertartásszerű felolvasásokhoz, hogy jóapám elkérte a levelet, szemüvegét levette, tüzetesebben megvizsgálta a levelet, majd így szólt: „Ezt sem mi olvastuk először…“- utalva a hatalom előzetes átvizsgálására, hiszen a levél lezártnak tűnt, de mégis könnyen nyílott a boríték…
Nekem személyes kötődésem is van azokhoz a bútorokhoz, amelyeket itt láthatnak: a fotelhez, amelyben egykor dédapám ült az itt látható íróasztal mögött, s később én, mint kislány, szinte megbújtam benne. Az íróasztal: vajon kik ültek vele szemben itt, Kassán, ezekben a szobákban? Itt írta beszédeit, jegyzeteit s írta le gondolatait, mint szenátor? Vagy itt írhatta a Kisebbségi sors című mondhatni remekművét… A bútorok, tárgyak, amelyek mától itt láthatóak az érdeklődők számára, nekem és édesanyámnak is, különleges és más minőségű jelentőséggel bírnak tehát.”
Talán túlzás azt mondani, hogy Kassa csak egy ugrásnyira van bármelyik magyar településtől, de bizonyosan egyiktől sincs olyan nagyon messzire, hogy ne érne meg egy nyári kirándulást a jeles magyar város. És, ha már arra járunk, a Szent Erzsébet-dóm, és a fejedelmi kripta mellett érdemes tiszteletünket tenni a Grosschmid-házban is.
