Mi lesz velünk egy év múlva?
Szöllősi Mátyás író a járvány alatt egy kárpátaljai családnak segít. Mostanában arra keresi a választ, hogy mikor szabadulunk a félelemtől?
– Egy író számára az otthonmaradást elváró járványszabály nem túl nehéz előírás. Végül is a legtöbb írónak az otthona a munkahelye. De azért azt is gyanítjuk, önnek sem egyszerű betartani a szabályt. Hogyan tud alkalmazkodni a különleges helyzethez?
– Ez a helyzet mindenkinek nehéz. Nehéz benne élni, róla gondolkodni, az aggodalom, amit az idősebbek miatt érzünk, vagy a szokások megváltozása kapcsán, amik egyik napról a másikra alakultak szinte teljesen át, illetve, hogy nagyon sokan kerültek egzisztenciális válságba. Az igaz, hogy íróként „jó terep”, és hogy a munkaidőmet, az alapvető helyzetemet nem változtatja meg, de nyomasztó elem a háttérben, és az előtérben egyaránt. Olyan típus vagyok, aki mindig mozgásban van, korábban kijártam dolgozni, ha tehettem, csakhogy most ez korlátok közé szorult, nem tudok közösségbe menni, kávézóba, koncertre, olyan térbe, mely, elsősorban az ott lévők miatt, igazán ösztönzőleg hatna rám. Mindenkit korlátoz ez a helyzet, ez az egyik lényege. Próbatétel, és így komoly fegyelmet és figyelmet követel. Az írói tevékenység mellett fotóriporterként is dolgozom, és ebben a helyzetben nincs sok munkám, persze saját projekten fogok most munkálkodni, de ez sem egyszerű ebben a szituációban, és szeretnék is kigondolni, megvalósítani valami egyedit. Emellett sportolok, még mindig versenyszerűen, de a bajnokság három hete lezárult, edzeni sem lehet, és a mozgáshiány számomra most egyértelműen hátráltató tényező, mert esténként a csarnokban mindig el tudtam felejteni a napi dolgaimat, az egy tiszta, őszinte állapot. Ráadásul csapatsportról van szó, tehát más módon is inspiráló, közösségfenntartó és építő, egy más háló, energia. A mentális állapotomra ez van a legjobb hatással, leterhel és egyben könnyebbé tesz, kitisztít, fölemel és kiemel, csodálatos dolog.
– Mint minden ilyen helyzet, a mostani vírusveszély is sok nézőpont lehetőségét veti fel. Ön találkozott a járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalaival?
– Van egy család Beregszászban, akiknek korábban is segítettem már, szerveződött gyűjtés, heten vannak, két felnőtt, öt kisgyermek. Kárpátalján még súlyosabb a helyzet, ha a mindennapokra gondolok, egyébként is szegénység van, nélkülözés. Azzal kerestek meg a napokban, hogy nem a vírusba vagy az általa okozott szövődményekbe fognak belehalni, ha így mennek tovább a dolgok, hanem az élelemhiányba. Nekik igyekeztem, igyekszem segíteni. Fontosnak tartom, hogy ebben a helyzetben mindenki tűzzön ki egy célt maga elé, legyen körültekintő, és válasszon ki egy olyan területet, ahol igazán hatékonyan tud segíteni másokon. Ahogy említettem korábban is, mindez próbára teszi a türelmünket, a koncentrációs képességeinket, az idegrendszerünket, és az nemcsak másoknak hasznos, ha segítünk, hanem a saját lelkivilágunk, nyugalmunk szempontjából is fontos. Sokakkal kapcsolatban tapasztaltam azt, hogy eltolják maguktól ezt a komplex problémát, és igyekeznek nem foglalkozni vele, én ezt másként látom, élem meg. Bizonyára ez összefügg azzal is, hogy író vagyok, és az ilyen helyzetek alapból megmozgatnak, beindítják a képzeletemet. Számomra fontos, hogy naprakész legyek, hogy figyeljem és gyűjtsem az információkat. Ez azért is fontos, mert most aztán végképp nemcsak magunkért vagyunk felelősek, sokkal inkább azokért, akik koruknál, egészségügyi állapotuknál vagy szociális helyzetüknél fogva kiszolgáltatottabbak, veszélyben vannak. Bizonyára van humoros oldala is, bár én inkább arra térnék ki, hogy most van lehetőség bizonyos területeken behozni a lemaradást, és most sokkal kevésbé mondhatjuk azt, hogy nincs időnk, mert ügyet kell intézni, el kell menni valahová, annyi pozitívuma van biztosan, hogy a helyhez kötöttség miatt sokkal fókuszáltabbak tudunk lenni, viszont az is kétségtelen, hogy komoly erőfeszítést jelent megküzdeni azzal, hogy nem tudjuk, meddig tart ez az állapot, s hogy az elkövetkezendő hetekben vajon javulás mutatkozik-e, vagy még inkább szeparálódunk.
– Mit adhat az irodalom, a művészet ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben? Hogy érdemes ilyenkor megállni a könyvespolc előtt? Koncentráljunk a járványra, olvassuk el Defoe könyvét a londoni pestisről, vagy pont ellenkezőleg, olvassunk valami egészen mást, olyasmit, ami távol visz a karanténterhes hétköznapoktól? Mit tanácsol az olvasóknak?
– Ez teljesen egyénfüggő. Az én véleményem és érzésem az, hogy olvasni kell róla. Én azt tanácsolom, hogy igen, vegye kezébe az olvasó az olyan könyveket, amelyek bemutatnak, ábrázolnak ilyen, vagy ehhez hasonló helyzeteket, és a mélyükre hatolnak. Ilyen formában nem szabad elbújni, főleg, ha van lehetőség tájékozódni, tanulni, mások meglátásainak, gondolatainak, tapasztalatainak segítségével tájékozódni, és átérezni, hogy voltak ennél súlyosabb események is a múltban, hogy képesek legyünk értékelni/átértékelni a helyzetünket. Közhely, hogy könyvekből nem lehet megtanulni élni, de az élet egyes területeinek alakulását nagyon pozitív irányba vihetik el az olvasmányélmények, és arra például kiváló lehet egy könyv, hogy megmutassa, mit hogyan nem érdemes csinálni. Fontos, hogy mentálisan, érzelmileg, semmilyen szempontból ne fásuljunk be, ne mondjuk le arról az erőről, amit például egy könyv elolvasása, az új tapasztalatok szerzése adhat, vagy éppen az, hogy olyan gondolatokkal szembesülünk, amikkel ugyan nem értünk (teljesen) egyet, de minket is gondolkodásra ösztönöznek, és árnyalják a témáról, a helyzetről bennünk kialakult képet. A napokban fejeztem be Ortega A tömegek lázadása című könyvét, mely nem sokkal a Spanyolnátha-járvány után íródott, de Camust is szeretnék most olvasni, Ecot és Saramagot, megint, aki igencsak a lélek mélyére hatolt, tulajdonképpen a témával összefüggésben, az egyik kötetében. Nem a kedvencem egyébként a Vakság, van sokkal jobb könyve is, de nem mindig azért kell olvasni valamit, mert a kedvencünk.
– Az irodalom majd minden élethelyzetet feldolgozott már, majdnem minden szituációval kapcsolatban találunk valahol valami okos gondolatot, megnyugtató vagy éppen cselekvésre buzdító mondatot. Önnek van kedvenc világirodalmi járványgondolata?
– Nincs kimondottan ilyen. A járvány maga sokféle lehet, és az irodalom nagyon is képes rá, elsősorban az a feladata, hogy a járvány mögé lásson, és azzal foglalkozzon, ami az embereket igazán érdekli, vagyis a vírushordozók, mi magunk, a gondolataink, az érzéseink, amik ugyanolyan megfoghatatlanok, mint maga a kór, amit nem látunk, képtelenek vagyunk megragadni, azt mondani, hogy ott van, vagy itt van. Íróként nyilván különösen foglalkoztatnak az ezzel kapcsolatos félelmek, a reakciók, akár az egyén szintjén, akár nagyobb egységekben, és amellett, amikről korábban szó volt, ez egy komoly lehetőség, hiszen arra is gondolni kell, sőt, kötelező, hogy lesz a kór után is élet, hogy folytatódnak a dolgok, nyilván már másként. Ez az esemény olyan nagy horderejű, hogy éveket határoz majd meg az életünkből, és jó sok olyan terület van, amit teljes mértékben átalakít, például az egymáshoz való viszonyukat, a bizalom kérdését, a személyes találkozások milyenségét, a társasági életünket, a programokat, a munkánkat, a kommunikációt, és lehetne még sorolni. Nagyon kíváncsi leszek, hogy jövő tavasszal mi lesz velünk, és hogyan, mennyi idő múltán tudunk majd megszabadulni attól a zsigeri félelemtől, szorongástól, amit a vírus jelenléte és a vele járó folyamatos bezártság(érzet) egyelőre csak növel és növel bennünk.
