Romantika és rombolás

Egy-két héttel ezelőtt számoltunk be a Spiked magazinban megjelent cikkről, amely szerint a jobb és baloldal, a tradicionalizmus és a progresszivitás között az első világháború óta dúl a küzdelem. Most Isaiah Berlin tanulmányait idézve mutatjuk meg, hogy a konfliktus sokkal mélyebb gyökerekkel bír, egészen a tizennyolcadik század végére nyúlik vissza.

A klasszikus világ

Isaiah Berlin orosz származású angol filozófus és eszmetörténész volt, aki munkássága során egyebek mellett a felvilágosodás és a romantika szembenállását dolgozta föl. Esszéiből máig érvényes tanulságokat szűrhetünk le, különösen akkor, ha felfedezzük a korabeli romantikusok és mai utódaik közötti folytonosságot. Magyar nyelven két esszékötete jelent meg – Az emberiség göcsörtös fája (Fejezetek az eszmék történetéből) és a Négy esszé a szabadságról –, amelyekben ugyancsak a 18., 19. századi filozófiák, emberképek, világnézetek különbözőségét mutatja meg.

Berlin kiindulópontja az, hogy a felvilágosodás korának végéig minden filozófia – a tradicionális vallási ideológiáktól az akkor ultramodernnek számító materialista szemléletekig – feltételezett olyan közös emberi tapasztalati világot és olyan közös célokat, amelyek alapján az emberek embereknek tekinthetők, és a túlzott eltérés ezektől a normáktól zavarodott elmére utalt. E szemlélet minden elméletalkotója úgy gondolta, hogy az emberek szükségleteit és karakterét le lehet vezetni abból a tényből, hogy összes törekvésünk hasonló természetű lények racionális válasza a környezet és a körülmények különbségeire és változásaira. (Ez a szemlélet – állítja Berlin – tulajdonképpen a vallásos meggyőződésekre is igaz.) A koncepció három előfeltevésen alapult. Először azon, hogy az összes kérdés, amely a világra vonatkozik, objektíve megválaszolható. Másodszor azon, hogy az univerzális igazságok hozzáférhetők az emberek számára, akár eszük, akár vallásos inspirációik révén. Harmadszor azon, hogy a válaszok nem ütközhetnek össze egymással, azaz egyetlen igazság sem mondhat ellent egyetlen más igazságnak sem. Mindebből rögtön következik, hogy elvileg lehetséges a tökéletes életvitel, a tökéletes morál, a tökéletes állam, a tökéletes gazdaság, amely az összes vonatkozó kérdésre adott igaz válaszból tevődik össze. Az embereknek pedig nyilvánvalóan arra kell törekedniük, hogy megvalósítsák ezt a tökéletes világot.

Mellékesen érdemes megemlíteni Berlinnek egy izgalmas következtetését, azt ugyanis, hogy egy ilyen világnézetből eleve hiányzik a tragédia.  A tragédia ugyanis, szemben az egyszerű szerencsétlenséggel, jellemek vagy értékek konfliktusában áll. Ha azonban minden kérdés megválaszolható és minden válasz összeegyeztethető, akkor az ilyen konfliktusok elvileg elkerülhetőek. A romantikát megelőző korokban az irodalmi tragédia és persze a komédia is majdnem mindig a tudatlanságból, vagy az értékvilág eszméinek tudatos felrúgásából származik.  

Vihar és vágy

A romantika megjelenésével az örök igazságokkal berendezett kényelmes világ kérdésessé vált. A romantikusok – a professzor szerint – frontális támadást indítottak a felvilágosodás és minden korábbi felfogás ellen: az egyéni jellegeket, a nemzeti különlegességeket, a lokális sajátosságokat preferálták az univerzálissal és az időtlennel szemben. Magasztalták és imádták a zsenit a hétköznapi józansággal szemben, a megmagyarázhatatlant az érthetővel szemben, az egyéni szellem szabályokat és hagyományokat megvető szökését a normalitással szemben. Az egyetemes törvényeken kívüli, illetve e törvények felett álló lénynek látták az embert, olyasvalakinek, aki a maga belső világának igazságaival rombolja le a kulturális hagyomány nagy személytelen rendjét.

Ez a nézetrendszer a 18. század vége felé jelent meg Németországban a Sturm und Drang néven ismertté vált irodalmi mozgalom keretei között. Később azonban komoly filozófusok is csatlakoztak a szentimentális költők rajongó kezdeményezéséhez. A legfontosabb elméletalkotó Johann Gottfried von Herder volt, aki egyenesen így fogalmazta meg a létezés értelmét: „Nem azért vagyok itt, hogy gondolkodjak, hanem hogy legyek, érezzek, éljek.”

Herder síkra szállt a népek eltérő egyedi útjai mellett, és elutasította azt az elvet, mely szerint mindent ugyanazzal az időtlen, megváltoztathatatlan és univerzális mértékkel mérjenek. Állítása szerint egy kultúra nem lépcsőfok egy másikhoz, Görögország nem Róma előszobája, Shakespeare darabjai nem Racine és Voltaire tragédiáinak kezdetleges formái, hanem minden kulturális teljesítmény önérték, az egyén vagy a közösség sajátos és megismételhetetlen élménye a világról.  

A herderi gondolatoknak forradalmi következményei lettek. Ha ugyanis minden kulturális teljesítmény pusztán egyfajta egyéni látomás, akkor a különböző társadalmak és életmódok céljai és értékei összemérhetetlenek, azaz nincs egyetlen olyan elv, ami minden ember számára mindenütt és mindig érvényes lehet. A romantikus felfogás nemcsak a mában, hanem már a maga korában is a legradikálisabb irracionalitásokhoz vezetett. A korai romantikának nevet adó színdarab, Friedrich Klinger Sturm und Drang című műve, illetve az őt követő szerzők munkái hemzsegnek a kétségbeesés, a vad sértettség, a harag és a gyűlölet eltúlzott ábrázolásaitól, az áradó szenvedély sokszor elképzelhetetlen rémtettekhez vezet, amelyek mellett az Erzsébet-kori drámák erőszakos jelenetei is csak jelentéktelen összezörrenések. Olyan világot ábrázolnak ezek a művek, amelyek a tehetséget, az egyéniséget, az egyediséget, az erőt, s a bármibe kerülő, bármekkora áldozattal járó önkifejezést dicsőítik és általában halállal, sőt vérfürdővel végződnek. Okkal gondolhatjuk, hogy ez a szellem öltött testet a jakobinus diktatúra rémtetteiben, a napóleoni háborúk vér- és vezérkultuszában, vagy a tizenkilencedik század olyan – korábban már meghaladottnak tetsző – hétköznapi jelenségeiben, mint amilyen a nők visszaszorítása a családi körbe, vagy a romantikus szerelem, s vele a megőrzött szüzesség ünneplése, sőt elvárása.

De kicsit előreszaladtam, mert nem beszéltem még Johann Gottlieb Fichte elveiről, aki – megteremtve a romantikus felfogás másik lábát – az akaratot tette meg az emberi lét alappillérének. Szerinte Descartes nyilvánvalóan tévedett szállóigévé lett híres állítását kimondva, hiszen nem a gondolkodás, hanem a cselekvés teremti meg a létről való tudást. Tudunk, mert kénytelenek vagyunk cselekedni, nem pedig fordítva – állítja a német filozófus, hozzátéve, cselekvéseinket akaratunk határozza meg. Elméletéből azonban más is következik. Fichte szerint az emberi ego arra törekszik, hogy minden valóságot a maga valóságaként foghasson föl, ám ennek során a valóság ellenállására van szüksége. A cselekvés ebben az értelemben mindig konfrontáció. És ezzel meg is érkeztünk a modern tragédiához, az egymásnak feszülő értékek, egymással szembenálló, sőt kiengesztelhetetlen oppozíciók drámai konfliktusához.

Az 18. század végén, 19. század elején élt romantikus nemzedék mindezek szellemében megvetően utasította el a normák szerinti életet, a racionális boldogságot mint célt, sőt a klasszikus tudományos tényeket is mint az élet kereteit. Úgy vélték, hogy a valóság mindennapi fogalmai, a természettudományok szikár tényei csupán mesterséges konstrukciók, „alaptalan és haszonelvű tákolmányok”. George Sorel szerint La petite science, aprócska tudomány, amelynek nincs köze a valósághoz, hanem technokraták, bürokraták és unalmas nyárspolgárok találták ki saját kényelmük kedvéért. Ma mindezt úgy mondják, a valóság hagyományosan elismert tényei csak társadalmi konstrukciók, amelyek a hatalomgyakorló elit (fehér, keresztény, heteroszexuális, középosztálybeli férfiak) érdekeit szolgálják.

Felfedezők és feltalálók

Isaiah Berlin arra is rámutat, hogy tucatnyi olyan romantikus szerző volt – például Friedrich Schlegel, Novalis, E.T.A. Hoffmann –, akik úgy látták, „a mindennapi élet takaros szabályossága csak arra való, hogy elfedje a valóság rémisztő látványát, amelynek nincs struktúrája, hanem vad örvény, a kreatív szellem szakadatlan tourbillon-ja, kavarás, amelyet semmilyen rendszer nem képes megragadni.”  

Mindez Berlin szerint rokon a modern egzisztencialista állásponttal, amelynek központi állítása az, hogy a nagy metafizikai rendszerekben keresni az erkölcsi hiedelmek garanciáit nem más, mint az ember szánalmas kísérlete arra, hogy önmagán kívül találjon fix pontokat, vágyakozás valami magasabb felé, magánál erősebb, végső igazság után. Ezek a törekvések – tartják a romantika mai örökösei – semmi másra nem jók, csak arra, hogy racionálisnak ható igazolást adjanak igazolhatatlan cselekedeteinkre, megteremtsék azt a hamis bizonyosságot, amely szerint tetteink, viselkedésünk, egyszóval életünk beilleszthető valamilyen objektív rendbe.  Mindezt azért tesszük, mert nincs merszünk szembenézni a ténnyel, hogy nem létezik ilyen rend, hogy értékeink mögött nincs magasabb összefüggés, elköteleződéseink végső soron csak saját belső világunk konstrukciói.

Tegyük itt gyorsan hozzá, hogy a romantika megjelenésével nem veszett el a klasszikus hagyomány. Már a tizenkilencedik század legelején újrafogalmazta azt mások mellett Auguste Comte, akinek pozitív tényekkel kapcsolatos nézetrendszere tulajdonképpen napjainkig meghatározza a tudományos gondolkodást. Meg persze azt sem szabad letagadni, hogy a szilárd realizmus és a tomboló irracionalitás közötti széles úton sokan jártak az elmúlt évszázadokban. Hegel és Marx, Nietzsche és Heidegger vagy éppen Ibsen és Dosztojevszkij munkáiban egyaránt megtalálható a jelenidejű egyéni akarat és az örök emberi értékvilág. Viszont az is igaz, hogy a szélsőségesen romantikus gondolatok is megjelennek újabb és újabb köntösökben, s manapság éppen az ultrabaloldali irracionalitás-eszmék gúnyájában állnak előttünk. 

Az amerikai egyetemeken úgy két évtizeddel ezelőtt fölfedezték Jacques Derrida munkásságát. Elméletének egy rútul leegyszerűsített és eltorzított változata a modern baloldali mozgalmak hátteréül szolgál. E vulgárfilozófiai felfogás szerint, ha egy szöveg mindig csak ürügy (text-pretext), amelyet csak az olvasás tölt fel értelemmel, és ha ennélfogva nincs értékhierarchia az irodalmi szövegek között, azaz Dantét és Shakespeare-t esztétikai tekintetben ugyanaz a helyiérték illeti meg, mint Alice Walker fekete írónő műveit, vagy mint egy tetszőleges önéletrajzot, blogbejegyzést, esetleg tik-tok-vallomást, akkor minden egyénnek és minden csoportnak magának kell eldöntenie, hogy milyen szövegek adnak neki identitást és kulturális autonómiát, milyen szövegekre tekint érték gyanánt, sőt akkor azt is minden egyén és közösség maga döntheti el, hogy milyen értékeket, életelveket, életvitelt tart igaznak, helyesnek, jónak.

Berlin mindezt úgy fogalmazza meg, hogy a céloknak vagy ideáloknak az a felfogása, mely szerint nem felfedezik, hanem feltalálják őket, oda vezet, hogy az élet értéktartalma „nem létezik függetlenül és objektíven, nem olyasmi, amit az embereknek keresniük kell, mint valami elásott kincset, mely akár felfedezik, akár nem, önmagában létezik. Az élet célja aktivitás, nem kész dolog, hanem csinálás vagy készítés, ami nem létezik, sőt fel sem fogható a csinálótól, a feltalálótól, az alkotótól függetlenül”.

A két felfogás konfliktusa ma szoborrombolásokhoz, utcai csatározásokhoz, gyilkos indulatokhoz vezet. A politikai cselekvés klasszikus ideáját igyekszik kiszorítani az individuális igazságok kakofóniája. A világegyetem objektív tényeire támaszkodó, s az eleve létező közösségi normákhoz mért rendszerek helyére törekszik az a romantikus felfogás, amely szerint az embernek a benne lévő személyes látomást kell megvalósítania bármilyen áron, s a legnagyobb bűnöket nem a közöség, hanem önmaga ellen tudja elkövetni az egyén azzal, ha hűtlen ehhez a belső célhoz, amely az övé és csak az övé.

Heine 1832-ben arra figyelmeztetett, hogy egy szép napon feltámadnak az abszolutista metafizika, a történelmi emlékek és sértődöttségek, a fanatizmus és a düh szörnyű egyvelegétől feltüzelt erők, és lerombolják a nyugati civilizáció nagy művét. „Ádáz kantiánusok… karddal túrják fel európai életünk termőtalaját, hogy kitépték belőle a múlt gyökereit… felfegyverzett Fichte-követők jelennek majd meg”, akiket sem félelem, sem kapzsiság nem fékez. A legszörnyűbbek Schelling tanítványai lesznek, akik elszigeteltek és megközelíthetetlenek, s akiket saját rögeszméik vezetnek, vagy valami ősi panteizmus démonikus hatalmainak elemi erőivel azonosítják magukat. Ha ezek a megrészegült barbárok nekiindulnak, a francia forradalom ehhez képest békés idillnek fog tűnni.