Sántha Attila: A kertem az én elefántcsonttornyom…
Sántha Attila a járvány ideje alatt az írás és az olvasás mellett kerti munkával tölti a mindennapjait. Ahogy ő fogalmazott: „Jelen pillanatban a kertem az én elefántcsonttornyom…”
Úgy gondoljuk, hogy egy író számára az otthonmaradást elváró járványszabály nem túl nehéz előírás. A legtöbb írónak ugyanis az otthona a munkahelye. De azért gyanítjuk, önnek sem egyszerű betartani a szabályt. Hogyan alkalmazkodik a különleges helyzethez?
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert falun lakunk, van egy nagy kertünk. Oda bármikor kimehetek, sőt ki is kell mennem, mert, járvány ide vagy oda, a fákat meg kell metszetni, a korhadtakat és a nem termőket ki kell vágni, takarítani kell. Az sem árt, ha van veteménye is az embernek, így készül fel az ismeretlenre. Paraszti/katona családból származom, mint a székelyek általában, tavasszal pedig belém búj a dolgozhatnék. Ilyenkor amúgy is kevesebbet olvasok, ami talán nem baj, merthogy elzárom magamtól a környező világ hisztériáját. Hisztériának nevezem, mert azon kívül, amit előírnak: hogy ne lépjünk kontaktusba más emberekkel, nemigen csinálhatunk semmit. Az emberek pedig nyüzsögnek-mozognak, mindenki elmondja, hogy így vagy úgy kellene, ezt és azt kell csinálni. Ilyesmi lehetett a bábeli nyelvzavar is. Úgyhogy jelen pillanatban a kertem az én elefántcsonttornyom…
Mint minden ilyen helyzet, a mostani vírusveszély is sok nézőpont lehetőségét veti fel. Ön találkozott-e a járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalaival?
– Azt látom, hogy nemigen tudok kiigazodni a mostani világon, s nem tudok olyan biztos pontot találni, amihez képest valami tragikus vagy komikus lenne. Jönnek haza (mármint Erdélybe) nagy számban a korábban nyugatra elment honfitársaink – ők a járványmenekültek, akiknek ráadásul a munkájuk is megszűnt nyugaton, azaz most már gazdasági menekültek is -, s egyesek hozzák magukkal a vírust. Az emberség egyrészt az diktálja, hogy befogadd őket, másrészt az emberség azt kívánja, minél kevesebb veszélynek tedd ki a környezetedben levőket. Hogyan lehet itt állást foglalni??? Amúgy az egyik szerkesztőtársamnak, Miklóssi Szabó Istvánnak sikerült humorosan megfognia a dolgokat: írt egy útmutatót arra, hogyan lehet karbantartani és fertőtleníteni vírusidőkben a számítógépet, laptopot. Hát nem úgy, hogy bespriccoljuk fertőtlenítőszerrel, hanem úgy, hogy a rongyot spriccoljuk be, amellyel letöröljük a gépet… Most, hogy ezt elmondtam, rájöttem, az egésznek valamilyen szimbolikus értelme is van, hogy mi, nem tudom, de az olvasó – aki velem együtt írja a szöveget, amikor elolvas engem – bizonyára könnyedén rájön, miről is van szó.
Mit adhat az irodalom, a művészet ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben? Hogy érdemes ilyenkor megállni a könyvespolc előtt? Koncentráljunk a járványra, olvassuk el Defoe könyvét a londoni pestisről, vagy pont ellenkezőleg, olvassunk valami egészen mást, olyasmit, ami távol visz a karanténterhes hétköznapoktól? Mit tanácsol az olvasóknak?
– Akinek van kertje, menjen ki, ne olvasson! Aki négy fal közé van zárva, az pedig ne próbáljon szórakoztató irodalmat olvasni, mert nem fog menni. Mindannyian ismerjük azt az érzést, mikor valami bajunk van, és közben körülöttünk vicceket mesélnek: a legjobb vicc is csak félig sül el, mert máshol jár az agyunk. Súlyos irodalmat emiatt szintén felesleges emelgetni. Inkább az ajánlanám, barkácsoljunk – ha író az ember, akár szövegeken –, fessünk ki egy szobát, rendezzük át a dolgainkat stb. Egy olyan láthatatlan ellenséggel állunk ugyanis háborúban, amelyik ellen nem lehet vitézkedni, hősnek lenni (legfeljebb ha orvos az ember).
Sokan hiszünk abban, hogy az irodalom majd minden élethelyzetet feldolgozott már, majdnem minden szituációval kapcsolatban találunk valahol valami okos gondolatot, megnyugtató vagy éppen cselekvésre buzdító mondatot. Önnek van kedvenc világirodalmi járványgondolata?
– Nincsen ilyen. Sajnos, egyszerűen túl kell élni.
Borítókép: helikon.ro
