Simon Adri: Olvassanak verset, az rövid, mint az élet!

Simon Adri szerint, bár még csak néhány hete hirdettek rendkívüli helyzetet Európában, már most látszik, hogy az emberek összefognak és segítenek egymásnak.

Úgy hisszük, hogy egy író számára az otthoni karantén betartása nem túl nehéz előírás. Végül is a legtöbb írónak az otthona a munkahelye. Ön hogyan alkalmazkodik ehhez a különleges helyzethez?

-Eddig is jórészt home office-ban dolgoztam, de most hatványozottan így van. Szabálykövető állampolgárként viselkedem, minimálisra csökkentettem a lakás elhagyását. Ez leginkább a mozgástér, a sportolási lehetőségek beszűkülése miatt nehéz, bezárt a jógaterem is. Szerencsére feltettek a weboldalukra néhány videót, amelyekkel otthon is lehet gyakorolni. Ha besötétedik, azért leosonok majd futni egyet, vagy tekerek a biciklimmel. Sajnos lemondtak minden rendezvényt, úgyhogy elmaradnak a kötet- és lapszámbemutatók, emiatt az író magányos és szomorú.

Ön találkozott-e a járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalával?

-Azt hiszem, korai még ezt a kérdést feltenni, hiszen egy hete csak, hogy rendkívüli helyzetet hirdettek Európa-szerte, és azt mondják, el fog húzódni hónapokig a krízis. De már most is segítenek az emberek egymásnak a mindennapok megszervezésében, az idő hasznos eltöltésében, a gyerekek otthon maradásával előállt helyzet kezelésében. Az élet első számú közege a világháló lett. Virtuális tanórák folynak, aki tud, az interneten dolgozik, de film- és zenelisták is barangolnak a neten az idő haszos és kellemes eltöltését célozva.

Mit adhat az irodalom, a művészet ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben? Mit tanácsol az olvasóknak?

-Az érdeklődési területe most mindenkinek a járványra szűkül valamennyire, én magam is megnéztem egy filmet az 1347-es pestisjárványról a YouTube-on, nem azért, hogy rettegtessem magam, hanem mert most erre a srófra jár az agyunk. Akinek kedve van hozzá, nyugodtan olvassa Defoe vagy Camus regényét a pestisről, csak közben tartsuk a szemünket a valóságon. Bár szerintem regényolvasás helyett az emberek most a híradók közt kapcsolgatnak inkább, túl gyorsan történik minden ahhoz, hogy nagyobb lélegzetű művekbe fogjunk, szerintem nincs most nyugalom, elmélyült figyelem annyi, amennyit a Karamazov testvérek igényelnének. Ha engem kérdeznek, olvassanak verset, az rövid, mint az élet!

Önnek van kedvenc világirodalmi járvány-gondolata? Kérem, ossza meg velünk!

-Hú, nincs. Vagyis William Styron Házam lángra gyullad című regényének zárómondataitól annak idején katarzist éltem át, és tudom, hogy annyira univerzálisan reménykeltő és erőt adó sorok, hogy a mostani koronavírus-járványra is simán rímelnek, és nagyon szép lenne, ha ide tudnám őket másolni, csak sajnos a 67 éves anyukám lakásában van a könyv egy másik városban, úgyhogy ez most elmarad. De idézek helyette verset. Allen Ginsberg Halálapa bluesa testhezálló e nehéz órákon:

„Halálguru, igéid igazak,
haláltanár, hálám fogadd,
hogy belém lehelted a bluesokat…
Hé, halálapa, fiad hazaszáll,
hé, szegény ember, senkid sincs már.”

Na jó, ez kicsit depressziósra sikerült. Részemről most azokat a könyveket fogom kézbe venni, amelyeket megvettem rég, de még nem volt időm rájuk, pl. Háy János Kik vagytok ti?-jét, és a krízishez kapcsolódóan még Robert Merle Maleviljét is tervezem újraolvasni.

Borítókép: Simon Adri. Fotó: Székelyhidi Zsolt.