Sportolj irodalommal!
Új sorozatot indított a Petőfi Irodalmi Múzeum. Minden hétfőn és pénteken színészek előadásában hallhatunk irodalmi alkotásokat.
Elsőként Karinthy Frigyes: Együgyű lexikon - Sport és testészet: Különös tekintettel a nyavalyatörésre című írásának első részével ismerkedhetünk meg, Für Anikó Jászai Mari-díjas színésznő előadásában.
Lehet-e kapcsolat az irodalom és a sport között? Tehetjük fel a kérdést magunknak és ha rögtön kellene rá válaszolnunk, akkor biztosan azt felelnénk, hogy nem. Ám, ha tüzetesebben megvizsgáljuk, hogy e két terület hogyan kötődik egymáshoz, akkor érdekes és izgalmas kutatás elé nézünk, melynek végén új ismeretekkel leszünk gazdagabbak.
Először is idézzük fel az iskolában tanultakat! Homérosz nagy eposza, az Odüsszeia is tartalmaz sportos részleteket, mint például a Pallasz Athéné sugallatára rendezett íjászverseny, melyen a hazatérő Odüsszeusz koldusruhába bújva próbál szerencsét.
A középkor kapcsán szinte mindenkinek eszébe juthatnak a lovagi tornák, illetve az azokon részt vevő daliás, fényes páncélú, harcedzett katonák, kik lándzsájukkal és rátermettségükkel vívták ki maguknak a hírnevet. Ők minden bizonnyal az egyes megmérettetések előtt komoly edzésmunkát végeztek, így nyugodtan nevezhetjük őket e dicső korszak sportolóinak.
És, hogy miként jön ide az irodalom, nos, úgy, hogy például a lovagi költészet képviselői, a francia trubadúrok, vagy a német minnesängerek nemcsak résztvevői e férfias tornáknak, de meg is éneklik azokat. Az egyik legismertebb minnesänger, Walter von der Vogelweide több versében is megjeleníti a lovagi líra személyesebb, humorosabb oldalát is. Ezek a lovagok már évszázadokkal ezelőtt bizonyították, hogy a sport és az irodalom békésen megfér egymás mellett.
Nevezhetjük-e ilyen értelemben sportolónak Robin Hood-ot, a „gazdagok kifosztóját, szegények támogatóját”? Ha egy kicsit elrugaszkodunk attól, hogy ma kit nevezünk sportembernek, akkor természetesen igen. Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, hiszen az angol mondakör legismertebb alakja – már ha tényleg létezett és személye nem csak kitaláció – úgy célzott az íjvesszővel, mint egy profi.
Nemcsak a régmúlt idők, hanem a huszadik század tekintetében is érdemes vizsgálódni. Kevesen tudják, hogy az újkori olimpiákon több éven keresztül rendeztek sporttal kapcsolatos művészeti versenyeket. 1912-ben Stockholmban például irodalom, szobrászat, festészet, építészet és zene „versenyszámban” is odaítélték a legfényesebb medáliát.
Ha végig vesszük, hogy hazánk versenyzői milyen sikereket értek el 1912-1948 (csak ebben az időszakban rendeztek „szellemi megmérettetéseket” az ötkarikás játékokon), akkor egyáltalán nem szégyenkezhetünk. 1924-ben Párizsban Hajós Alfréd és Lauber Dezső az építészet kategóriában egyaránt ezüstérmes lett, Mező Ferenc négy évvel később még fényesebb diadalt aratott.A sporttörténész már fiatalkorától érdeklődött az írás, no meg a sport iránt és úgy vonult be a történelembe, mint az egyetlen magyar, aki szellemi olimpiai bajnokságot nyert. 1928-ban Amszterdamban „Az olimpiai játékok története” című epikája kiérdemelte a legfényesebb medáliát. Manno Miltiades (1932, Los Angeles) a szobrászok között ezüst, míg Földes Éva (1948, London) epikus művével bronzérmet szerzett. Így tehát ők is azon olimpikonok táborát erősítik, akik nem fizikai, hanem szellemi rátermettségükkel arattak sikereket.
A sort persze folytathatnánk akár a napjainkig is, csakhogy már ez a néhány példa is jól szemlélteti a két említett terület közötti kapcsolatot. Mit is mondhatnánk erre? Nem csak stoplisban labdát kergetve, hanem a szobában, színészek kellemes hangját hallgatva is sportolhatunk.
