Szakonyi Károly: Az írás kegyelmi állapot

„Egy díjtól sem jobb, sem rosszabb író nem lesz senki sem” Szakonyi Károllyal beszélgettünk.

Szakonyi Károly író, drámaíró, dramaturg Kossuth- és József Attila-díja mellé idén novemberben megkapta a Nemzet Művésze díjat is, amellyel a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó, neves képviselőinek munkáját ismerik el. A díjat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) bizottsága ítél oda. Bár az átadó a járványhelyzet miatt egyelőre várat magára, a díj attól még ugyanolyan értékes. Szakonyi Károllyal többek között arról beszélgettünk, hogy mit jelent számára ez az elismerés, min és hogyan dolgozik jelenleg és mit várhatunk tőle legközelebb. 

– Bár alapító tagja volt, 2013-ban kilépett a Magyar Művészeti Akadémiából. Most mégis elfogadta az általuk önnek ítélt Nemzet Művésze díjat. Miért?

– Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy rám is gondoltak a Nemzet Művésze díjjal kapcsolatban, hiszen ez egy hatalmas elismerése az eddigi munkámnak, amely ráadásul a művésztársak részéről érkezik. Többen fel is hívtak a bizottság tagjai közül, hogy gratuláljanak, ez még értékesebbé teszi a díjat. Soha nem az MMA-val mint intézménnyel volt a problémám, hanem az akkori vezetéssel nem értettem egyet, azért léptem ki hét évvel ezelőtt. 

– Az irodalmi, kulturális élet megosztottsága azóta sem javult, sőt. Miért alakulhatott ez így? 

– Ez már nagyon régi história, a gyökerei az urbánus-népi ellentétből indultak, amelyek a különböző politikai rezsimek alatt is éltek, növekedtek, csak nem voltak mindig ennyire felnagyítva. A Kádár-rendszerben ezek a konfliktusok túlnyomórészt rejtve voltak, az alkotók jó barátságban voltak egymással még akkor is, ha bizonyos kérdésekben ellentétes álláspontot képviseltek. Nemcsak a szólásszabadság korlátozottsága miatt, hanem azért is, mert elfogadóbbak voltak, hagyták, hogy mindenki a saját művészeti ágában úgy alkosson, ahogy szeretne. Ma azt látom, hogy nagyon megromlott az emberek közötti viszony, bizonytalanság, gyanakvás van, ami rossz hangulatot generál, és nemcsak a kulturális életben, hanem a tágabb környezetünkben és a politikában is.

– „Egy díjtól sem jobb, sem rosszabb író nem lesz senki sem”, ezt már többször nyilatkozta. Mennyire ad hozzá az írói öntudatához a díj? Mit jelent önnek a Nemzet Művészének lenni?

– Természetesen nekem is, mint mindenkinek, jólesik, ha dicsérnek és kitüntetnek. Egy ilyen díj azért értékes, mert az életművet minőségi szempontok alapján bírálják el, és ezek szerint az általam elvégzett munkát a művésztársak is elismerik. Bár erről nincsenek konkrét információim, de gondolom, hogy a Nemzet Művésze díj odaítélésénél a színházi, drámaírói, dramaturg- és prózaírói tevékenységeimet egyaránt értékelték. 

– Írók lámpafénynél könyvében több olyan író portréját és egy-egy novelláját gyűjtötte csokorba, akikre már nem biztos, hogy emlékezünk. Ha egy hasonló kötetbe egyetlenegy Szakonyi-művet lehetne betenni, melyik lenne az? 

– Amennyiben egy olyan művet kell mondanom, amit az írásakor nagyon jól sikerültnek éreztem, akkor A cirkusz című elbeszélést mondanám, ez még a hetvenes években született. 

– Egy interjúban azt nyilatkozta, az írás kegyelmi állapot. Hogyan ír? Mennyire kínlódik? Szabályozott napirend szerint alkot, vagy éppen akkor, amikor „megszállja az ihlet”? Jelenleg min dolgozik? 

– Precíz munkaidőm nincs, és nyilván ma már lassabban dolgozom, mint fiatalabb koromban. Akkoriban nagyon sokáig kávéházakban, például a Rákóczi úti Marika presszóban írtam, reggeltől délután 3-4-ig, de ha volt megrendelésem, például egy színházi darab, akkor éjjel-nappal azzal foglalkoztam. A határidő és az előleg a két legjobb ihlető. Azóta persze már nem kézzel, hanem számítógépen írok, és eléggé rapszodikus a munkatempóm. Nemrég fejeztem be A csend napjai című kisregényt, amely az öregedés problematikájával foglalkozik, ez kiadásra vár a Magyar Naplónál. Remélem, hogy jövő év elején megjelenik. Mindig olyasmiről szerettem írni, amit én is megéltem, így bármikor előfordulhat, hogy reggel felkelek, és valami azt súgja, hogy foglalkozzam egy adott témával. Mostanában novellákat írok, fontosnak tartom, hogy visszatérjek hozzájuk, mert velük kezdtem az írói pályámat.  

– A legtöbben mégis talán az Adáshiba kapcsán ismerték meg a nevét, amelyet még 1970-ben mutattak be. Miért annyira aktuális még ma is ez a darab, hogy itthon és külföldön is már több mint százszor rendezték meg különböző társulatok? 

– Sikerült egy olyan témát megragadnom, megfogalmaznom, amely még ma is érdekli az embereket. Az Adáshiba nem a technikát, a technológiai fejlődést bírálja, hanem az emberek közötti kommunikáció hanyatlását, a figyelmetlenséget, a közönyt, a felborult értékrendet mutatja be, és ez sajnos manapság aktuálisabb, mint valaha. A járvány erre még rátesz egy lapáttal, hiszen az, hogy már szándékosan is távolságot kell tartanunk, nem érinthetjük meg egymást, csak még rosszabbá teszi a helyzetet, neurotikus állapotban vagyunk. Elkezdtünk félni egymástól, kicsit olyan az egész, mint 56-ban, amikor nem tudtuk, honnan lőnek, merről jön a golyó. 

Kapcsolódó

Szakonyi Károly: Adáshiba – könyvajánló

Egy klasszikus mű, melynek üzenete ma még aktuálisabb, mint a megírássakor volt. Előzetes a Szakonyi interjúhoz.

– Ön személy szerint hogyan éli meg a járványt? 

– Íróként hozzászoktam, hogy otthon legyek, ez nekem nem újdonság. A társaság persze hiányzik, és azt sem szeretem, hogy tartózkodnunk kell attól, hogy közösségbe menjünk. Nem félek egyébként, és abban reménykedem, hogy talán nem talál el a golyó.