Szentmártoni János nem mond le az olvasókról

Szentmártoni János nem mond le az olvasókról

Költő, író és a magyar irodalmi élet egyik legaktívabb formálója. Szentmártoni Jánost kérdeztük.

– Az idei Tokaji Írótábor Nagyhordó-díjasa lettél, amely elismerést a patinás rendezvény leköszönt elnökeként kaptad meg. Mit jelent számodra ez a díj?

– Nagyon jólesett és büszke vagyok rá. Mintha a koronája volna „tokaji” munkámnak, és mérföldkő egy régóta íródó történetben. Hiszen több mint huszonöt évvel ezelőtt fordultam meg legelőször zöldfülű költőként a Tokaji Írótáborban, ahol csak kapkodtam a fejem, hiszen karnyújtásnyira kerültek hozzám olyan nagyágyúk, akiket addig csak könyveik vagy antológiák lapjairól ismerhettem. 2000-től pedig rendszeres látogatója lettem a nagy múltú rendezvénynek, s előadóként, később írószövetségi delegált kurátorként elkezdtem a tábort szervező egyesület munkájából is részt vállalni. Ez odáig „fajult”, hogy 2012-ben az elnökévé választottak, amely posztról idén tavasszal köszöntem le. Szóval mondhatjuk azt is, hogy aki a rendszerváltozás óta rendszeres látogatója volt az augusztusi táboroknak, az láthatott felnőni. 

– Még tavasszal vehetted át a Magyarország Babérkoszorúja díjat, amelyet a magyar irodalom területén nyújtott kiemelkedő teljesítményedért ítéltek oda neked. Mit gondolsz, hogy az alkotói vagy az irodalomszervezői munkásságod nyomott többet a latban?

– Azt nem tudhatom pontosan, de hogy én nyugodt lelkiismerettel csak úgy tudtam elfogadni ezt a rangos kitüntetést, hogy mindkettőt beleszámítottam, az biztos. A Magyar Naplónál eltöltött tízévnyi szerkesztői és irodalomszervezői ténykedésem, majd a Magyar Írószövetség és a Tokaji Írótábor élén végzett munkám során talán valóban tettem valamit a kortárs magyar irodalomért. Nem kérkedtem sosem, de álszerény sem vagyok, tudom, hol a helyem, és bízom abban, hogy költőként is alkottam maradandót, amelyre olykor rá is csodálkoznak azon pályatársaim, akik hosszú ideig csak a közösségi szerepeket vállalót látták bennem.

– 2019 végén, kilenc év után az Írószövetség elnöki posztjáról is távoztál. Hogy látod, melyek voltak elnökséged legnagyobb sikerei? És mi az, amit nagyon szerettél volna, de mégsem tudtál megvalósítani?

– Eredményként könyvelem el, hogy ezt a történelmi jelentőségű intézményt némileg sikerült kinyitni a szélesebb közönség felé. Megjelentünk a digitális térben ugyanúgy, mint a színházak, fesztiválok világában, s a szakmai közönségen túl becsábítottunk a Bajza utcai székházba például a Múzeumok Éjszakáján olyan civil érdeklődőket is, akik addig nem sokat hallottak a szervezetről. Két rendkívül fontos évforduló is esett háromciklusnyi elnökségem idejére, így mind az 1956-os forradalom 60., mind pedig Arany János születésének 200. évfordulójának ünnepségsorozatába is becsatlakozhattunk sokszínű programokkal. De büszke vagyok arra is, hogy 2018-tól a Magyar Írószövetség kezdeményezésére ünnepeljük Kárpát-medence szerte a magyar széppróza napját Jókai Mór februári születésnapjához kötődően. Nyugodt szívvel tudtam leköszönni amiatt is, hogy irodalom- és politikatörténeti szempontból is kikerülhetetlen dokumentumtárunkat sikerült biztonságba helyeznünk a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívumban, valamint hogy hosszas küzdelmek árán székházunk sorsát is rendezni tudtuk azáltal, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonosi jogkezelésébe került az épület, amelynek tovább már nem odázható felújítása megkezdődhet végre a közeljövőben. Ahol nem sikerült áttörést elérnünk, az a fiatalítás. Mert bár a nemzedékem szerepvállalásával jelentősen megváltozott az Írószövetség generációs összetétele, de utódaimnak további lépéseket kell majd tenniük azért, hogy a mai fiataloknak még vonzóbbá tegyék ezt a nagy múltú intézményt, különben nem lesz kinek továbbadni a stafétabotot.

Szentmártoni János-
Fotó: Szentmártoni János

– 2018 óta az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lapcsalád főszerkesztője vagy, amely a magyar irodalom minél szélesebb körű népszerűsítését tűzte zászlajára, határon belül és azon túl is, április óta már nemcsak printben, de online is. Hogyan értékeled az elmúlt két év eredményeit?

– Az anyaországi melléklet 2017 novembere óta van jelen a vidéki családok életében, én 2018 nyarán csatlakoztam a csapathoz Demeter Szilárd felkérésére, amikor az erdélyi lapszám is indult. A vajdasági szerkesztőség már az én bábáskodásommal kezdte meg a munkáját 2018 novemberében, ahogy a felvidéki is idén júliusban. Nagy terv még a kárpátaljai beindítása. Rendkívül fölemelő rálátni a kortárs magyar irodalom és társművészeti élet napjainkban születő értékeire, mozgásaira, eredményeire. Nem lehetek eléggé hálás kiváló szerkesztőtársaimnak, akik hétről hétre, hónapról hónapra szállítják a magyar olvasóknak a kiválóbbnál kiválóbb összeállításokat. És igen, minderre az idei költészet napja óta a világ bármely pontjáról rálátni, hiszen a Helyőrség.ma minden lap tartalmát egyrészt beemeli, másrészt szemlézi. 

– Az Előretolt Helyőrség mellett a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ) Kárpát-medencei Igazgatóságát (KMI) is vezeted. A pandémia mennyire befolyásolta a munkátokat? Mit sikerült véghezvinni a nehezített körülmények között?

– Nagyon lelassította az indulást a világjárvány, de öröm az ürömben, hogy több időnk van rendezni a sorainkat, és felkészülni a nagyüzemre, amikortól szabadon lehet majd írókat, produkciókat utaztatni szerte a Kárpát-medencében. A háttérben azért folyamatosan dolgoztunk, és indítottunk olyan programot is, amely kifejezetten a vírusjárvány okozta káros könyvszakmai következményeket igyekszik szerény módon, de jelzésértékűen orvosolni. Az E-könyvtér programunkról van szó, amelynek keretében kis és közepes kiadók kortárs magyar szépirodalmi kötetei jelennek meg e-könyv formájában. A KMI 12 programunk kiemelt szerzőiről, akiket interjúsorozatban a Hajónapló is bemutatott a közelmúltban, portréfilmek készülnek zenészek, színművészek, grafológus, kritikus, pályatársak közreműködésével. Őket egyébként november 4-től egy négyestés sorozatban is felléptetjük a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében. De partnerként segítettük az elmúlt hónapokban a 17. Kortárs Hangon egyetemi irodalmi tehetséggondozó program, a 48. Tokaji Írótábor, a szegedi Madách Társaság 28. szimpóziuma és a székesfehérvári Vörösmarty Társaság A határon túli magyar irodalom napjai nevű rendezvénye idei eseményeinek sikeres lebonyolítását is. Épül a Magyar Írórezidencia programunk is, és tavasszal az én igazgatóságom koordinálta a Köszönjük, Magyarország! PIM által meghirdetett programjának írók, dramaturgok és zeneszerzők részére kiírt pályázatát. Készül a honlapunk, és már a kapuban Facebook-oldalunk indítása KMI Szerzőbár néven, amely a 12 kiemelt szerzőnket fogja közel hozni az irodalomkedvelő közönséghez, népszerűsítő tartalmakkal, irodalmi játékokkal. Kísérjék majd figyelemmel őket!     

– Néhány hete jelent meg annak a PIÜ által megrendelt széles körű TÁRKI-felmérésnek az eredménye, amely az olvasói szokásokat vizsgálta. A helyzet egyre szomorúbb, mind kevesebben olvasnak könyveket. Szerinted hogyan lehetne ezt a tendenciát megfordítani?

– Nehéz kérdés. Az emberek élettempója valóban nem kedvez az igényes könyvek olvasásának, ráadásul a digitális forradalom sem volt kegyes a Gutenberg-galaxishoz. Mégsem érzem reménytelennek a helyzetet. A zajszennyezettség valóban nagy mind a reális, mind pedig az online világban, de ha megtaláljuk azokat az érzékeny közvetítő csatornákat, amelyek esetünkben a szépirodalmat el tudják juttatni újra lélektől lélekig, akkor nyerhetünk. Lehet, hogy csupán a rögeszmém, de meg vagyok győződve arról, hogy az emberek előbb-utóbb megcsömörlenek az ürességtől, a zajtól, a szellemi hulladéktól, és újra a művészetek lélektisztító közegét választják majd feltöltekezésül, legalábbis nagyobb számban, mint eddig. Addig is küzdeni kell minden egyes olvasóért, ha kell, hát úgy, hogy „házhoz visszük” az irodalmat, a könyveket. A PIÜ KMI ebben is küldetést vállal.  

Czimbal Gyula-
Fotó: Czimbal Gyula

– Neked viszont szinte munkaköri kötelességed az olvasás, de valójában mennyi időd jut rá? Mostanában mely könyvek voltak azok, amelyeket akár szakmai okokból, akár hobbiból olvastál, és nagyon ajánlanál másoknak is?

– Ezt a kérdést sajnos meg sem hallottam. Nagyon kevés időm van olvasni kikapcsolódásképp, szerkesztői munkám során pedig inkább célirányosan és szakmai szemmel olvasok (javítok). Napi szinten azonban sok könyv eljut hozzám, főleg, mert a szerzőik megtisztelnek velük. Most például nagy csodálattal olvasgatom egyik legnagyobb költőnk, Ágh István legújabb, Szélcsend című verseskötetét (Nap Kiadó). Az egyik kiemelt szerzőnk, Bene Zoltán nemrég megjelent, Isten, ítélet című regénye (Kortárs Kiadó) is már a polcomon. Tavaly látott napvilágot a Magyar Napló Rádiusz Könyvek sorozatában Páskándi Géza posztumusz válogatott esszéi Az intellektus méltósága címmel, benne briliáns írások többek közt Madáchról, Mikszáthról, Benedek Elekről, Bartókról, Déry Tiborról. És szintén 2019-es megjelenésű A kakukknővér című antológia (MMA Kiadó), amelyben Vári Fábián László 76 ruszin és ukrán népballadát ültetett át magyar nyelvre, lenyűgöző olvasmány. Még csak megjelenés előtt áll, de már dicsérik, akik kéziratban olvasták, egy másik kiemelt fiatal szerzőnk, Regős Mátyás első regényét (Előretolt Helyőrség Íróakadémia). Sajnos csak nemrég figyeltem föl egy kurta életű amerikai regényíróra, Thomas Wolfra (1900–1938), legutoljára az ő regényeiben tudtam elmerülni csak úgy.

– Egy korábbi interjúban említetted, hogy az írásba mint önterápiába kezdtél bele tízéves korod körül, hogy gyerekkori traumáidat, családi tragédiáidat könnyebben feldolgozd. Az írás, a költészet továbbra is ilyen szerepet tölt be az életedben? Mennyi kapacitásod van az elmélyült alkotásra? Min dolgozol jelenleg, és milyen kötetet várhatunk tőled legközelebb?

– Elmélyült alkotásra sajnos még mindig nincs elég időm. Jelenleg egy válogatott esszéket, könyvkritikákat, előadásokat, tárcákat tartalmazó kötet összeállításán dolgozom, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt összefoglalást, úgy, hogy közben alkotói portrém továbbrajzolásához is adalékul szolgál majd. Szeretnék jövőre egy új verseskötettel előrukkolni, és erősen foglalkoztat második regényem megírása is, amelyhez azonban addig nem merek hozzáfogni, ameddig ilyen sűrű az életem. Sok minden felgyülemlett bennem az elmúlt évtizedben, fortyognak élmények a lelkem mélyén és az idegrendszeremben, még a közelmúltban elhunyt családtagjaim, barátaim, pályatársaim sem tudtam igazán elgyászolni, mert hajtottam magam, és sodortak is az események. Mindez visszaüt vagy maga alá temet, ha nem vigyázok. Úgyhogy egyre közeledik az idő, amikor behúzom a kéziféket, hátrébb vonulok, és újra nagy utazásra indulok befelé, hogy kiírjam magamból a veszteségeket, és folytassam az emlékeim közti odüsszeuszi bolyongást is.

 

Fotó: MTI/Honéczy Barnabás
Névjegy
Fotó: Vincze Judit
Szentmártoni János
1975. november 19.

Szentmártoni János József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író. Budapesten született, 2000-ben végzett az ELTE bölcsészkarán magyar szakon. 1989 – 1996 között a Stádium Fiatal Írok Körében tevékenykedett alapító tagként. Több irodalmi lapnak szerzője, szerkesztője, 2000-től tíz évig a Magyar Napló munkatársa. Közben számos irodalmi szervezetben aktív szerepet vállalt (Tokaji Írótábor, Könyves Szövetség, Új Átlók Művészeti Társaság).  2010–2019 között a Magyar Írószövetség elnöke, 2017-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. 2018-tól az Előretolt Helyőrség lapcsalád főszerkesztője. 


Kapcsolódó cikkek

Ajánló | Könyv

Szentmártoni János kisregénye mélylélektani finomságú, szabadító vallomás egy lassan kivérző házasságról. Két emberről, akik előbb égtek ki a másikban, minthogy saját keresztjeikhez felnőhettek volna. Mégis egy nagy találkozás története a könyv, és ezen nemcsak az egymással, de a saját magukkal való találkozást is kell érteni. Mindketten hosszú évek és sok szenvedés közben érkeznek el annak felismeréséhez, hogy mitől lettek olyanok, amilyenek. Kinek az élete hát az övék? A nemzedéküké, amelyet készületlenül ért a szabadság? A felmenőké, akiknek megbicsaklott sorsa bennük örvénylik tovább? Melyik ösztönük lesz az erősebb: a felszínre vágyó éltető, vagy a kényszerű, amelyet fekete erők kovácsolnak bennük? A Szomjúság ennek az egyidejű építésnek és rombolásnak a könyve – drámaiságát a veszteség, győzelmét a lélek verőereibe hatoló, pengeéles önvizsgálat adja.

Fotó: Magyar Napló